Sorok mögött: Az őstehetség mítosza
A körblogolás mostani témája az írói tehetség. Mennyire tanulható az írás, és mennyi szerepet játszik benne a tehetség? Azt hiszem, ez is egy olyan téma, amiben nagyon sokféleképpen lehet vélekedni. Itt-ott néha röpködnek is a vélemények a kérdésben. Furcsa módon bennem sosem azok a válaszok keltenek bosszankodást vagy értetlenkedést, amelyek írói körökből érkeznek (ők harcostársak, :) és majd idővel úgyis rájön mindenikünk, mit hogyan kell másképp gondolnunk a magunk útján) hanem inkább a kívülállóktól érkező elképzelések szoktak zavarni. Azok olyan laikus berögződések. Éppen csak azt nem mondják egy írónak: "Fura vagy ezzel az írósággal, dehát istenem, nem tehetsz róla, így születtél. Amúgy jól jártál ezzel a tehetséggel, mert az írók csak odaülnek és kiírják a fejükből a fantáziálgatásaikat." Ha titkon utál az illető, akár hozzá is teheti: "A múltkor én is írtam egy verset." :) (a vers ugye azért komolyabb, mint a fantáziálgatás kiírása egy szórakoztató regénybe, mert nagyobb őstehetség kell hozzá, az igazi irodalom) :)) Így egy picit most tágabb értelemben is elgondolkodtam a tehetség kérdéskörében.
Tehet-e valaki arról, hogy éppen író akar lenni, vagy csak megadja magát eleve elrendeltetett hóbortjának?
Népszerűek az olyan történetek, amikben a főhősök eleve különleges adottságokkal születnek, netán véletlenül jutnak a képességeik birtokába, és ezért emelkednek az átlagemberek fölé. Mindenki szereti különlegesnek érezni magát. :) Talán így próbáljuk megnyugtatni magunkat saját jelentőségünkről? Ez valami olyasmi lehet, mint a saját végességünk tudata és a halálfélelem. Aligha tudatosul, hogy fontoskodásainkat, precízen meghatározott identitásunkat, berendezkedésünket, minden szaladgálásunkat és kapkodásunkat ezen a földtekén alapvetően csak a jelentéktelenségtől és a végességünktől való félelemből felfakadó nyugtalanság motiválja.
Minden kornak megvannak az olyan nagyjai is, akik nem azért lettek hősök, mert küzdelmek árán megvalósítottak, győzedelmeskedtek, hanem mert előjogokkal születtek, kiválasztottaknak vagy felkenteknek hitték őket. Ma sincs ez másképp. Szeretünk hódolni a csodáknak, éhezzük a szenzációt. A tévések jól élnek a rengeteg különféle tehetségkutató műsorokból, és minél lentebbről érkezik valaki gyönyörű énekével (képzés, befektetés nélkül), a tömeg annál inkább őrjöng, könnyek közt sikítozik. Az internet még nyilvánvalóbbá tette, hogy ma mindenki rendkívüli ember, sztár akar lenni. Fellépni, szerepelni akar, énekelni, táncolni, sportolni, varázsolni, lovon ugrálni, vagy a leghosszabb dominósort megcsinálni. Vagy éppen csak szóhoz jutni, és írni egy lájkolandó önéletrajzot. Kicsit ilyen figyeleméhes, individualista társadalom lettünk (tudom, tudom, lehet utálni, amiért ilyen szavakat társítok és írok le) :) amelyikben mindenki más csak azért létezik, hogy az Én önmegvalósításomhoz porondot nyújtson. Azonnal. A szociális hálózatokon legvirálisabbak azok a videók, amikben egy kisgyerek úgy énekel, táncol, karatézik, biciklizik, beatboxozik, ahogyan senki sem tud, és ahogyan a korához képest csoda. Már az óvodák is nagy hangsúlyt kezdtek fektetni arra, hogy minden gyerek tehetséges valamiben - sőt, lehetőleg jobban teszi, ha több mindenben az - és ezt orrvérzésig ki kell használni, edzeni, fellépésekre járatni, versenyeztetni, bizonyítani. Minden szülő szereti azt hinni, hogy az ő gyereke más, mint a többi, nagyon különleges, így aztán a gyerekük öt-hat évecskéje alapján eldöntik, hogy miben kell a gyereknek profivá válnia, és már nem is szempont, hogy a gyerek egy tevékenységet csupán önmagáért végezzen. Baby`s got talent. Főleg a művészekre szeretünk úgy tekinteni, mint akik eleve valaminek a művelésére születtek, a kisujjukból rázzák ki a festést, a táncot, a dobpörgetést, a szavakat. A régi nagy írókról szeretjük hinni, hogy nem tanulták az írást, sem a költészetet, és csak úgy egyből kipattant belőlük a Háború és béke vagy a Szeptember végén. A valóság az, hogy még Mozartból sem pattantak csak úgy ki a zeneművek, a kéziratai arról árulkodnak, hogy a műveit számtalanszor kihúzta, átírta, nagyon sokszor átdolgozta, és néha részletekben írta meg, amiket esetenként évekig félrerakott. És persze eléggé felfújt tény az is, hogy háromévesen már zongoraversenyt komponált, csupán arról van szó, hogy zeneszerző édesapja ekkor kezdte tanítani, és ő könnyen felfogta, gyorsan tanult.
Ritkán akarunk tudomást szerezni arról, hogy egy táncelőadás vagy egy regény mögött mennyi áldozat van, mennyi kínkeserves elbukás és lelki küzdelem, zsákutca és újrakezdés, kitartás és álmatlan éjszaka. Fúj, az valahogy olyan izzadságszagú, büdös. Időigényes. Csak a végeredményt akarjuk látni, hümmögni a csodának, ami a hitünket generálja. A befektetett munka le van tojva. A küzdelmek folyamatában szerzett személyiségfejlődés, egy feladathoz való felnövés szintén. Lehet, hogy a jövőben egy nap majd nemcsak információkat tölthetünk le az agyunkra, hanem különleges képességeket is megtanulás nélkül? Nem lesz több izzadságszag, sem elbukások és feladások, sem ingyenes letöltések és versenyeztető tévéshow-ok. Az applikációgyártó cégek fognak versengeni helyettünk.
A kezdő írók talán legnagyobb kérdése az, hogy van-e tehetségük. Ha ezt valaki megerősíti bennük, bármi jöhet számukra, viszont ha valaki letöri bennük, a lelket is kiöli belőlük. :) Sokan vannak, akik szerint az írás nem tanulható, valaki vagy tud írni vagy nem, míg mások szerint tanulható, de csak azok számára érdemes, akik ösztönösen is tehetségesek. Úgy gondolom, a „tehetség” kérdésessége eleve rossz alaphozzáállás. Veszélyes terep a tolltáncoltatáshoz, mert teljesen másoktól teszünk függővé bensőnkből fakadó dolgokat, kintről várunk választ olyasmire, amire nekünk kell válaszolnunk. Azért is veszélyes, mert ha meggyőződünk arról, hogy van tehetségünk, úgy érezhetjük, nekünk kijár a siker. Azt is gondolhatjuk, nem kell tanulnunk, és minden, ami kikerül a kezünk alól, zseniális. Ha bizonytalanok maradunk a tehetségünkben, és ráadásul még az írásainkat is visszavetik, akkor megbénulunk. Letesszük a pennát, és frusztráltan éljük napjainkat. Szerintem senki sem tudja megmondani, hogy tehetségesek vagyunk-e valamiben, csak azt, hogy az alkotásunk, a produkciónk milyen szintű, és ha nem elég élvezetes, akkor mi hiányzik. Egy publikáló író is túlhangoztathatja a tehetség szerepét, főleg, ha két üveg sörrel vette meg a publikálás lehetőségét. Misztifikálhatja az írás folyamatát, és bárhogyan is megkínlódott egy kézirattal, érdemesnek látja úgy beállítani, hogy az neki simán megy. Nehogy még elvitatható legyen tőle az írói szerep. :) A tehetség misztikussága különleges pozícióba helyezheti, valami olyasmit művel, amit csak kevesen, az arra kiválasztott született emberek tudnak. A Múzsa nem csókol meg akárkit.
Szerintem az istenadta tehetség nem létezik. Úgy születünk, hogy adott tulajdonságaink képessé tesznek arra, hogy egy-egy részképességünk erősebb fejlődésével pár tevékenységet könnyebben megtanuljunk, és azokban gyorsabban kibontakozzunk. Talán ezért meg is szeretjük ezeket a tevékenységeket. De ez még nem tehetség. Tehetségessé csak sok gyakorlás és tanulás által érek. Aztán meg hadd ne bagatellizáljuk el azt, hogy ebben a folyamatban milyen sok szerep jut a szociális körülményeinkből fakadó tanulási lehetőségeknek is.
Az írás nem a sorsunk. Választjuk, műveljük, és el is engedhetjük! Gondolkodtam, mégis melyik az a képesség, ami az írás jó műveléséhez nem fejleszthető? Élettapasztalat? Szerezhető. Sztoriérzék? Csiszolható, finomítható. Még a mesélési kényszer is manipulálható. Fantázia és kreativitás? Asszociációs képesség? Szókincs? Ezek mind kialakult, szerzett dolgok, tehát erősíthetőek, fejleszthetőek. Empátia, beleélő képesség? Kérdezzünk csak meg erről egy profi színészt. A dramaturgiát, a nyelvtant, a helyesírást, a karakteralkotást (hozzá esetleg emberismeretet) a leírást (a megfigyelést) a párbeszédek és nézőpontok kezelését, a feszültségteremtést, és minden kifejezési eszközt egy-egy adott típusú íráshoz meg lehet tanulni. Meg is akarjuk tanulni, mert bármit megtennénk azért, hogy mások számára hihető és élvezhető történetet hazudjunk össze, már ha elég komolyan vesszük a történetalkotás mesterségét. Megtanuljuk, és ha szükséges, akkor a tanultak alapján tizenötször is átírjuk a regényt. Felelősséget akarunk vállalni a sikerért és a kudarcainkért, és a tükörbe nézve el akarjuk majd mondani, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Egyetlen mesterség vagy hivatás sem tehetség kérdése, (az írás sem) hanem az odaadásé és a munkáé.
Tehetség megléte helyett a kérdés tehát szerintem inkább az, hogy szeretünk-e írni. Aztán meg szeretjük-e a témáinkat, mit jelentenek azok nekünk? A szenvedély az, ami nem tanítható. És érdekes módon lehet egy történetnek bármilyen kifinomult technikája, tökéletes szerkezete és szükséges mondanivalója, messzire reppenő fantáziája, szépirodalmi prózája, mert az író szenvedélye nélkül lelketlen marad. Ez az alap, amire stabilan építhetünk, és nem a bennünk rejlő tehetségbe vetett hit megerősítése a talaj. Az istenadta őstehetségnek, a csodának közönségre van szüksége, ez a lélegeztetőgépje. Az önazonosságból fakadó munka sikerének mértékegysége nem a lájk. Nem az aréna élteti, mert értékét a belső motivációból és a felépített folyamatosságából, tartalmas múltjából nyeri. Akkor is van pulzusa, amikor a függönyöket már rég leengedték, és a közönség a következő mutatványra visítozik.
Szerintetek mi nem tanulható az írás kapcsán? Kíváncsi vagyok kiegészítő vagy ellentmondó véleményekre, és mindig mindenben fenntartom a véleményem változtatásának a jogát. :) Valószínűleg, megint sokszínű bejegyzések születnek a körblogolás keretében is, már alig várom, elolvassam és átgondoljam a többiekét is. Íme, a bejegyzések:
Ajánlom még: Így neveld a regényedet: Tehetség vagy szorgalom?: http://igyneveldaregenyedet.blogspot.ro/2015/07/tehetseg-vagy-szorgalom-tanithato-e-az.html