Olvasni igazi hősökről -Navalnij
"Az egyedüli pillanatok az életünkben, amelyek egyáltalán érnek valamit, azok, amikor helyesen cselekszünk, amikor nem az asztalt bámuljuk, hanem felszegjük az állunkat, és egymás szemébe merünk nézni. Semmi más nem számít."
Legutóbbi olvasmányaim sorából életrajzi könyvek voltak rám nagy hatással, ezekből szeretném ajánlani Navalnij Hazafi című könyvét
Teljes meggyőződéssel ki merem jelenteni, hogy a Hazafi korunk legfontosabb könyve, és ha csak egyetlen könyvet olvasol is el az elkövetkező húsz évben, kérlek, ez legyen az. Nemcsak a világlátásodat tágítja, a lelkedet is meg fogja erősíteni. Azt ott bent, amelyik még hinni tudna olyasmikben, mint… mondjuk bátorság, és ezen túl mindenben, ami a nagybetűs Emberhez tartozik.
Ami az önéletrajz kapcsán leginkább meglepett, hogy olvasmányos és szórakoztató. Navalnij stílusa egyszerűen imádnivaló, mert vicces, és intelligensen az. Az a látásmód, amellyel meséli és kommentálja a vele és körülötte történteket, az emlékeit és a világot, azt az érzésedet fogja kelteni, hogy bárcsak ismerted volna, bárcsak dumálhattál volna vele. Ő az a jófej fickó, akinek a társaságában időtlenül jó lehetett lenni.
A könyv tartalmilag két részre osztható.
Az első részben gyerekkoráról, az akkori Szovjetunióról mesél. És én itt döbbentem rá arra, hogy az oroszok és az én gyerekkorom világa szinte ugyanaz. Sokkal több bennünk a közös, mint amennyi akadna egy nyugatabbra élő, velem egykorú emberrel (aki totál idegen) Megelevenedtek előttem is a reggeli tejért való kígyózó sorban állások, a fejadagok, és hogyan vágták le a szelvényről az aznapi kockát. Ahogyan azt is megértettem, hogy Navalnij miért szán hosszú sorokat a rágógumira. Dehiszen tényleg az volt az abszolút legmenőbb dolog, ami csak létezett. Az egyetlen menő dolog: a külföldi rágógumik, amikből gömböt is lehetett fújni. És folytathatnám az ismerősségi sort: az ablakba kitett kazetafon, a kötelező krumpliszedés, és az alkoholista férfiak, vagy a „ki kinek az ismerőse”-mérce, stb.
Navalnij szellemesen mesél arról is, hogy milyen trükkel kezdett harcolni a korrupció ellen – és itt – valamint az egyetemi éveinél - éreztem azt, hogy a mi korrupciónk, amit grandiózusnak hiszünk, csak holmi erőtlen kis homokozás az oviban ahhoz képest, hogy Oroszországban milyen szinten és nagyságban folyik, és kicsiben is hogyan hálózza át mindenhol az élet minden területét. Most már az is sokkal tisztább számomra, hogy igazából nem is politikusok, hanem egy maffiózó bűnbanda kezén van az ország.
Navalnij humora az a fajta keleti, túlélő, józan humor - azt hiszem -, amitől a rezsimek joggal félhetnek, amikor már minden mást elfojtottak is. Még azt is fanyar humorral képes elmesélni, hogyan lehetetlenítik el, tartóztatják le számtalanszor őt is és a Korrupcióellenes Alapítványát is, koholt vádakkal és nevetséges bírósági tárgyalásokkal, házi őrizetekkel próbálják leállítani. Majd megvakítani, aztán megmérgezni
A könyv második fele egy börtönnapló. Ezt már sokkal nehezebb olvasni, szívszorító, hiszen mi tudjuk, hogyan végződik. Itt értettem meg azt is, hogy ez a drága Ember miért ment haza, és mitől lett egy hazafi. A legmegindítóbb részek az egész könyvben talán mégis azok, ahol a feleségéről mesél, vagy amikor meg sem kaphatja a leveleit, aztán amikor hozzá intézi sorait a börtönből… valami örök igazságot erősít meg a kapcsolatokról, megmelengeti, majd beleégeti az ember lelkébe.
Amikor eljön a diktátorok kora, akkor eljön vele együtt a hősök kora is.
És Navalnij hős volt. Korunk legnagyobbika.
Szabad ember volt, hiszen csak a bátorságot ismerte. Hálás vagyok, hogy a demagógia és populizmus, a butulás és a tartalmatlan influenszerek korában akadnak még hősök, akik példát mutatnak a szabadságról, a bátorságról és demokratikus értékekről, és egy jobb világba vetett hitről, optimizmusról, még olyankor is, amikor már csak idealizmusnak szokták azt hívni.
Férfiak, akik mernek előttünk menni. Akik mernek a szemünkbe nézni.
Hinni szeretném, hogy valahol egy párhuzamos világban egy másik Föld talán tovább hordozhatja őt a hátán. És ott épp odafigyelnek, és vigyáznak rá. Megérdemlik őt.
"Létezik egy bizonyos fajta orosz nemzetkarakter, és ennek fontos részét képezi a hetvenkedés azzal, hogy milyen jól tűrjük mindazt az ínséget, amit egyébként könnyen el lehetne kerülni. Borzalmas állapotok között élünk, kritizáljuk a hatóságokat, panaszkodunk rájuk, ugyanakkor büszkék vagyunk rá, hogy el tudjuk viselni ezeket a szörnyű körüményeket, sőt az ilyesmit versenyelőnynek tekintjük a más nemzetekkel való képzeletbeli vetélkedésben. A japánok például jó kocsikat gyártanak, de próbáljanak csak összedobni egy működő autót három különféle jármű alkatrészeiből meg pár rozsdás vasdarabból, ahogy azt a Vaszilij szomszéd csinálta."