Halott feleségeink és az irracionalitás
Az önkötésről nemrég egy cikkben olvastam... (A cikktéma kapcsán amúgy eddig csupán a gerinctelenség jutott eszembe, de hát én egyszerű és nyers paraszt vagyok. Nyugi, nem ők a témám, sok minden más történik is még.)🙂
Jon Elster nevéhez kötődik a jelenség magyarázata, ami szerint "önkötésnek vagy előzetes elköteleződésnek azt nevezzük, amikor az egyén olyan szabályokat, intézményeket vagy helyzeteket, illetve kapcsolatokat hoz létre, amelyek megnehezítik vagy lehetetlenné teszik a későbbi irracionális választást. Klasszikus példája ennek Odüsszeusz története, aki odakötteti magát az árbóchoz, hogy ellenálljon a szirének csábításának. De mindez kockázatos és káros is lehet: az erős és tartós elköteleződés lehetetlenné teszi az adaptálódást és az ésszerű viselkedést, mert tartósan a helyzetben „benne és fogva” tartja a szereplőket, akik aztán képtelenekké válnak a racionális viselkedésre."
Vajon ez is pont úgy működhet-e, mint az, hogy az ember érzések, meg bias alapján dönt, tudatalatti erők mozgatják a nézeteit is?
Mindig. És utólag keres hozzá ésszerűnek tűnő magyarázatokat.
Az önkötés napokig foglalkoztatott. Vajon honnan ismerhetem fel, hogy az önkötésem irracionalitásba visz? Vagy amikor simán csak gátolja a fejlődésem?
Még akkor is aktuálissá vált a kérdés, amikor végigzabáltam a The Diary Of A Ceo majdnem összes interjúját az AI témában.
Így találkoztam olyanok gondolkodásával, félelmeivel, de utópisztikus elgondolásaival is, akikről eddig nem tudtam.
Dr. Roman Yampolskiy,
Yoshua Bengio,
Stuart Russell,
Mo Gawdat,
Geoffrey Hinton.
És be kellett ismernem magamnak: én eloldoznám magam az odüsszeuszi árbócomtól, üssekő, szeretnék egy olyan utópiában élni, amelyikben valahogy megoldanánk mindenkinek a megélhetést, és az AI dolgozna helyettünk a munkahelyeken. Mi meg többet foglalkozhatnánk szeretteinkkel, önmagunk egészségével, hobbijainkkal, a segítségre szorulókkal.
Úgy érzem, nem csorbulna az identitásom és nem élnék értelmetlenül, lennének projketjeim. Haszontalannak és értéktelennek sem érezném magam.
Persze, tudom, nem vagyok reprezentatív a munkával való kapcsolatommal, hiszen már hatévesen mostam a saját ruháimat, csak kicsit később kézi mosogéppel a család szennyesét, tizenhat évesen kerestem pénzt egésznapi mezei munkával, és hiába próbáltam kiügyeskedni, általában kifogtam a nem nekem való munkákat, és mindig nehéz maradt harcolni és lavírozni a magánélet és a munka egyensúlya érdekében, hogy az írásról már ne is beszéljek.
Sokáig azt hittem, velem van a baj.
De azért ugye vagyunk páran, akiknek a munka fizikailag, mentálisan, vagy kötelékek bomlasztásával járt?
És olyanok is, akik már nem hiszik el, hogy a nyolc óra a "normális", hogy a munka nemesít, és minél nehezebb, annál tökösebb leszel, erősít, és "embert farag belőled"? Láttunk viszont eleget, akit megnyomorított.
Ha hagyományos mentalitású felállásban élő nő vagy háztartással, neked még inkább annyi. Biztos, kell csinálnod? És akkor az egyedülálló szülőkre maradt megfelelő szavunk?
Ahogyan az egyik tudós mondta a podcastben: igen, régen is dolgoztak, mindig dolgoztak az emberek. De nem ennyit, nem így. (Pl. évszakokhoz kötött volt)és közösségekben élve segítettek mindenben egymásnak.
Talán az egyensúly nemcsak a mi asszertív ügyességünkön és ügyeskedéseinken múlik, hanem már eleve úgy van megrajzolva a képlet, hogy csak vesztesek lehetünk?
Egyáltalán ki találta ki ezt így - a nyolc órával, meg mindennel?
Egyáltalán miért hisszük, hogy csak a mi társadalmunk ritmusában van értelmes élet, és csak úgy, hogy reggel felkelsz elindulsz, hogy beilleszd magad csavarként?
És tudnánk úgy élni, hogy ne pénzért és pénzben mérve tegyük, amit teszünk?
Vagyunk valakik... a status quo maszkjai nélkül?
Miért nem vagyunk képesek elképzelni egy másképp működő világot, másfajta rendet és rendszert?
Hiszen csak az valósulhat meg, amit el tudunk képzelni.
És mégsem hiszek az AI-ban, aki átveszi a rusnya jobokat (attól akinek a munka túl sok, mert inkább ELveszi attól, akinek szép a job, hiszen a lényege és az identitása része)
Mert egy utópiához az kellene, hogy eleve NE egy kapitalista világba szülessen az AI bele! Az is önkötés, ha nem látjuk, mennyire esélytelen, hogy ilyen eszközzel megoldanánk a kapitalista problémáinkat. Startból csak arra van esély, hogy elmélyítsük ezeket, különben már elkezdtük volna, hogy jobbak legyünk, nem? (és pornót generáló platformok helyett, olyan platformokat használnánk, hogy hogyan jutassunk eredményesebben javakat el az éhezőkhöz, mondjuk.)
De még ha fenntartható lesz is gazdaságilag és errőforrásokkal, mennyire lesz bölcs dolog ennyire mindent AI-jokra kötni, ettől tenni függővé? Ha egyszer csak leáll a dolog, minden leáll a világban? és mi is mind meghalunk? De még előtte: ha nincsenek átképzések, tervek az újraszerveződéshez, hanem csak úgy tömegek munka és megélhetés nélkül maradnak... akkor csak úgy szépen hazakullognak éhezni csendben? Így képzeljük a munkahelyek elvesztését? :) Nem kellene történészek, antropológusok, szociológusok, pszichológusok részt vegyenek a játékban és nagyobb hangot kapniuk arról, hogy mi mit eredményez majd?
Miután végighallgattam ezeket a zseniális elméket, egyre inkább azt éreztem, hogy az igazi kérdés nem is az, hogy mi az AI és vajon mi lesz, hanem, hogy ki az ember...
Keresem hát az embert....
Megnéztem két agytudós izgalmas beszélgetését is, Dr Daniel Amen és Dr Terry Sejnowski személyében és végül észrevettem azt is, hogy Dr Tara Swart agytudós interjúja a halottainkkal való kapcsolat fevételről kétszer annyi nézettséget kapott, mint az AI-os interjúk. Vajon miért? Ez miért fontosabb?
És végül Jonathan Haidt és Dr Aditi Nerurkar beszélgetése volt az, ami elképesztően sokat adott olyan sok értelemben és gondoltam újra azt is, hogy a munkáról való gondolkodáskor milyen sokszor elfelejtettem a jó és lényeges tapasztalatokat a rossz élmények miatt.
Ami meg ledöbbentett, az a Nobel-díjas tudós volt számomra, aki elmagyarázza nekünk tudományosan, hogy az érzelmeink és a tudatosságunk nem különleges, és hogy a mesterséges intelligencia is ugyanúgy és ugyanarra képes. Aztán megkérdezik tőle, mit bánt meg az életére visszanézve. Nem a Pandóra szelencéjére mutat miután fesorolta annak apokaliptikus rizikóit, hanem hogy nem töltött több időt a már halott feleségével! What? Hm, erre az érzésre is képes lesz vajon az AI?
Aztán látom másnap ott lebegni az embert az Artemis 2-vel, a legmesszebb, ahova valaha ember eljutott, és elnevezi a hold kráterét a szeretett nőről, aki már halott. Azért ehhez az érzéshez is kellhetett neki egy emberi élet.
Számomra különleges az ember. Attól mindenképp az, hogy mehetünk bármilyen messze a fejlődésben és az űrben is, a másokhoz való tartozás nélkül önmagunkhoz sem tartozhatunk igazán, és ez nem változik.
Ha választhatnál, hogy melyik bolygóra szülessél le: oda, ahol AI teremtette utópikusan bélelt, de érzelmileg steril és felszínes világa vár, vagy oda, ahol nehézségek is, de a halott szerelmed feltámadva vár, hogy együtt küzdjetek... te melyiket választanád?
És ekkor már értettem, miért nem szerettem a Hail Mary-küldetés hősét.
Súlytalan.
Nincsenek halottai, akikről holdakat és csillagokat nevezhet el, a földön sem várja senki vissza. Nincs motivációja, beledobták a küldetésbe, de a Föld sorsa sem érdekli különösebben.
Nekem ez inkább a kőrák története. "A következő rész" remélem, róla szól.
Vagy lehet, hogy most már csak olyan hőseink vannak, akik nemcsak hogy nem tudják mit akarnak, azt sem tudják, kik ő. Ez is irracionalitás, amiben hallucinálhatunk kedvünkre utópiákat.
Mégis menthet-e meg világokat valaki, aki csak sodródik?