Fejlődni a korral
Egy hónap telt el, mióta megírtam, hogyan próbálok változtatni digitális életemben és takarítani azok romboló hatásaiban.
Nem könnyű, mondom, mi sikerült eddig és milyen érzés.
A messengeren elérhető maradtam, hiszen olyan sok ismerős itt ér el, sok hírt, leszervezést itt kapok meg. Még halálhír közösségi gyásszal is befutott.
Az instagramon bár kitakarítottam, nem bírtam ezt is letörölni, mert mi van, ha ennek a szálnak is a szakadásával egy rakás drága emberről soha többé nem fogok tudni semmit? Aztán meg van itt jó pár "reelsekben is üzengetnek, összekacsintunk vagy épp tanulunk" fonalam is, és ezek az üzenetek személytelenül tudtak személyes kapcsolódások és közös szórakozások lenni. Május 8-ig ezt is át kell még egyszer gondolnom.
Viszont az, hogy a facebook-hírfolyamtól megszabadultam egy hatalmas megkönnyebbülés és feszabadulás. Olyan rémálom undorral gondolok vissza rá, mint arra a munkahelyemre, amit teljes szívemből utáltam.
És utólag nem
értem: hogy bírtam annyi ideig görgetni?
Agyterror. Kommunista börtönökben elment volna kínzásnak az a tolakodó és kéretlen infodömping. Ha van olyan szó, hogy techstressz és technoholista, akkor techkiégés is van, nem? 🤔
Az elején persze hogy párszor éreztem azt a nyugtalanságot és kényszert, hogy kitöltsem a hézagosabb időm görgetéssel, információzabálással. De most pár hét után egyre világosabban látom, hogy a lottery- és a majomagyam elé az algoritmus által gurított hírfolyam görgetése egy eltékozolt élet és a kognitív hanyatlás utcájába visz. És nemcsak zabáltam a junkot, kapirgáltam a facebook-szemétdombon, míg száz mérgező kacat között valami értékre bukkanhattam, hanem magam is duzzasztottam továbbosztásokkal.
A görgetési kényszernek való mutyimutatás azt az érzést adja, hogy visszavettem életem felett a kontrollt.
Az új platformok megtalálása nem igazán volt működőképes. Persze, valósággal nekirohantam, és kipróbáltam a Mastodont. Hát igen, unalmas, hiszen nincsenek ott ismerősök. Ok, kéretlen tartalmak sem, amiket vég nélkül lehet pörgetni, akaratlanul is olvasgatni. Nekem meg sosem volt se Twitterem, se Threadsem, valamiért nem
érződtek komfortosnak. De talán jobb is így, hogy nem vált be, különben lehet, hogy csak egy újabb görgethető dopaminabuzáló felület lenne mindenféle lim-lommal.
Az insta tartalmamat átmentettem a Pixelfedre, de szürreális élmény, mintha eltévedt, de jóhiszemű kishercegként napozószékemet kiraknám egy puszta bolygón, és mosolyognék meg integetnék a "világra", hogy én is vagyok, épp megjöttem. Átmentés közben arra is rádöbbentem, hogy egyre inkább kezdek másképp érezni a Privacy kapcsán, bárhová is költöznék most már...
Milyen ez a Bearblog? Szerencsés vagyok, hogy rátaláltam. A Discoveryben időnként megnyitok egy-egy blogbejegyzést és megtisztelőnek érzem, hogy olvashatok ezekből. Mások is blogolnak?! Wow! Már nem is vagyok boomer furaság? De jó, hogy ilyen terek is vannak! És hűha! Annyi érdekes ember van, akik alternatív utakon gondolkodnak, az internetre is másképp tekintenek - csak tanulnivalóm van tőlük. És te jó ég - a net sokkal nagyobb hely, mint ahogy a meta-hírfolyamaim sugallták eddig!
Egy szó, mint száz: visszavenni az időd és elméd felett a tulajdonjogot és irányítást azáltal, hogy letisztultan és célorientáltan használod az eszközöd, nagyon királyi érzés! Lehet, hogy egy napon sikerül, én leszek a mémből az a guy, aki semmit se csinál, csak ül és kávézik a teraszos asztalnál egymagában?
Épp Nancy Colier The Power of Off című könyv olvasásának a végénél tartok. A könyv négy nagy részre tagolódik: a technológiával való kapcsolatunk, a másokkal való kapcsolatunk, az önmagunkkal való kapcsolatunk, a belső és külső tér megteremtése, hogyan szabadítsuk ki elménk a technológiai túlterhelésből, és a mindfulness gyakorlása. A részek fejezetei rövidek, de elgondolkodtatóak, hiszen nem azon a szinten kezelik a témát, hogy "gyerekek, a szociális média-függőségünk csúnya és gonosz" hanem inkább szókimondóan és mélyebben belemennek az intenzív, de egyre inkább normatív digitális élet kognitív és életviteli hatásaiba, és abba, hogy mik azok, amiket közben elveszítünk.
Van pár olyan téma, amit valószínűleg külön bejegyzésben fogok felhozni, mert már párszor magam is elgondolkodtam róluk és megkérdőjeleztem magamban.
Az első ilyen témában született kérdésemmel zárom ezt a bejegyzést:
és mi van akkor, ha lemaradok?
Tudjátok, myomogatják a FOMO-gombunk, mert van ez a hit, amit lépten nyomon a képünkbe tolnak és mondogatjuk mi is magunknak: ha nem haladsz a fejlődéssel/technológiával, lemaradsz!
Valóban?
De mi az, amiről lemaradok?
Fogom bánni életem utolsó napján?
Annak, aki nemrég vagy épp meghalt, visszaadnának még pár napot... miről nem akarna lemaradni?
Szeretem a technológiát, szeretek egyre többet tanulni róla, jó érzés. Csak a normalizált zsákutcákba zárást és kényszerített butulást nem szeretem. Azt, amikor nem mi használjuk, minket használ.
Lehet, hogy ha "lemaradok" nem kapok majd munkát? De milyen munka lesz az, amit így nem kapok meg?
És aki halad a korral, az majd kap?
Mit jelent egyáltalán a haladás és a fejlődés? Miben? Mert ezen a ponton már nem tudjuk.
Nemrég hallottam munkahelyen, hogy dehát az "AI a jövő". Honnan tudjuk? És ki az, aki szeretné vagy akinek érdeke, hogy ez legyen a narratívánk?
Mi van akkor, ha mindent a technológiára bízunk, és a kognitív képességeink csökevényesednek és sekélyesedünk?
Aztán mi lesz, ha egy szép napon ez a szép új világ egy nagy lufiként kipukkan?
Fogunk tudni újra kritikusan gondolkodni, szelektíven keresgélni, memorizálni, számolni, dilemmákban dönteni, problémákat megoldani, kihívásokat és célokat meghatározni, összefüggéseket átlátni, megérteni, összekötni, újraépíteni? Kötődni? Kecskét fejni? Vagy akár csak egy villanykörtét kicserélni?
Lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy az AI majd tudja-e vezetni az autómat, és haladok-e vele a célba, hanem hogy én mit veszítek el útközben? Pont úgy, ahogy a fókusz- és lényeglátás vesztését és a figyelemzavart kaptam a szociális médiáktól.
A "máshol lenni" életcsapda...
Amiről lemaradok, az elsősorban az önmagammal való kapcsolat és a jelen megélése. A kreativitás, a saját gondolataim. A másokkal való minőségi kapcsolódás.
Voltatok már olyan helyzetben, hogy hosszú és fárasztó utat tesztek meg, hogy találkozzatok valakivel, ott álltok a folyóparton és igazi kapcsolódás helyett a másik a telefonja fölé hajol? Örökre beleég a retinádba. Vagy amikor lelkesen meséltek életformáló élményt, tervet, dilemmát, és a másiknak csak bólogatásra futja, mert a telefonra figyel? Vagy amikor ugyanezt teszed a gyerekeddel?
Kezdem egyre nagyobb meggyőződéssel hinni, hogy továbbra is ugyanúgy kell alkotni, tanulni, fejlődni, szörfölni, és igen, akár dolgozni is, mint ahogyan eddig is az AI nélkül. Nem azért, mert fejlődésellenesek vagy ludditák, esetleg technofóbok lennénk, hanem egyszerűen csak azért, mert szeretünk élni, folyamatokat mi magunk megtervezni és megküzdeni vele, munkálkodni, és azt a valakit is szeretjük, akik vagyunk és akikké válunk mindeközben. És mert szeretünk hinni az életerőnkben és magunkban.