Bye, Február!
Amíg, és amikor csak kedvem tartja, minden hónapban felkrikszkrakszozom kis digitális kuckóm falára milyen gondolatok vagy témák foglalkoztattak, mi volt hatással rám abból, amit olvastam és néztem.
De még az is lehet, hogy csak egyetlen könyvidézet, egyetlen elkészített kép, vagy megtörtént vicces sztori lesz abból a hónapból. Legtitkosabb reményem, hogy tollamból születő karcolatok kapnak időnként elég bátorságot ehhez.
Nem gondolom, lesz olvasóm, és azt hiszem, elsősorban nem is azért vagyok itt. Csupán életben akarok tartani, életre kelteni (?) valamit magamban és örvendezni ennek a Bear blognak.
(Ha a számokat nézem, a régi blogon a legnépszerűtlenebb bejegyzés is 70 körüli olvasottságot kapott, a legnépszerűbb ezer felett volt. Az itteni első és még facebookon belinkelt bejegyzés 86 olvasót, míg a soron következő, de már facebook nélküli csak 4-et. Szóval ezután ezt most csupán magamtól kell megkérdeznem: "akarsz-e játszani?")
Nagy jelentősége nincs a soraimnak, csak hozzáteszek egy lapáttal a nagy zűrzavarhoz a nagy homokozóban, és ha valaki mégis rábukkan és kapott tőle valamit... ölelem is, szívemből.
Olvasnivalóim mostanában:
A témám februárban a digitális enshittification. Cory Doctorow új könyvének első pár fejezetén vagyok túl, és a Karen Haoét is olvasom, de lassan haladok velük, mert nehéz olvasmányok számomra. Ugyanakkor agyeldobós ébresztők is.
Közben a Mastodonon felfedeztem Cory Doctorow pluralistic.net oldalát is, és ott is olvasgatok ebben a témában cikkeket. Hát a Töredezés világa Proullal együtt már nem is tűnik fura scifinek.
Közben fikciót is olvastam ám, éledezik bennem egy visszatérés: nemrég fejeztem be Octavia Butler Rokonság című regényét (értékelésem a molyon)
Butler feladta nekem a leckét, amikor a felénél tartottam azt érezve, hogy nekem ez túl lassú. Tudva, hogy sorozat is készült hozzá, türelmetlenségemben inkább megkerestem azt. Csakhogy függővéggel ért véget, és kiderült, hogy ehhez nincs és nem is lesz folytatás. Sosem tudtam
aludni attól, hogy: "s akkor tovább?" Bocsánatot kértem hát a könyvtől, és a végére megértettem azt a fontos dolgot, hogy nem baj, ha íróként egyetlen célom és mondanivalóm van a történetemmel, és meg merem lépni, hogy csak ennek feleljek meg. Mindig annyira jól akartam írni, és minden potenciált és ötletet kiaknázni egy történetben, az ötleteim is egyszerre megvalósítani, és kimaxolni mindent a karakterből, világból, interakciókból, és főleg: mindenkinek írni, hogy a kibontás rovására ment elég sokszor.
Köszönöm Octavia Butler az íróiskolát!
Ugyancsak nemrég fejeztem be Cixin Liu Vándorló föld című novelláskötetét, és nem állítom, hogy különösebben tetszettek a történetei, de az Átok 5.0 novelláért érdemes volt.
Néznivaló mostanában:
Extra kevés dolgot néztem, amit viszont igen, világba is kiáltanám: nézzétek meg! A Breadwinner a kézzel rajzolt, csodálatos hangulatú, kulturálisan sokszínű Cartoon Saloon sorozat egyik darabja. Mindenik filmje remekmű amúgy, de a Breadwinner tökéletes alkotás minden szempontból.
Gondolataim, kérdéseim mostanában a hétköznapok megélése, emberek közt járva-kelve, és bennük magamat is ugyanúgy felismerve...
... hogy vajon csak a ma emberére jellemző az a tévhit, hogy mindent tud? Vagy ez valami homo sapiensi jellemzőnk volt mindig is? Mint valami beképzelt, öntelt örökkamaszok, úgy járunk-kelünk és diskurálunk sokszor, legalábbis a nyugati társadalomban. (?)
Lehet, hogy tényleg létezett a tudás fája is? Lehet, hogy tényleg ott valami nagyon lényeges elromlott bennünk?
Lehet, hogy túlinformált világunkban ez a "mindentudás" a legnagyobb problémánk, és az AI-jal felöltözve ez egyre rosszabb lesz?
Vajon tényleg egyre kevésbé jellemző a mai emberek többségére a kíváncsiság, a misztérium tisztelete, a jó értelemben vett alázat, a dolgok kibontakozására való képesség, az izgatott várakozás, a megállapodott vélemény nélküli odafordulás? Végleg felváltotta mindezt a rideg kalkuláció, a strukturáltság, amit biztonságnak nevezünk, a tompaság, a beton vélemény és állásfoglalás mindenről és mindenkiről... a mindentudás és a magunkat és életet túl komolyan vevés? Az ego győzelméhez való ragaszkodás, a címkéinkbe való kapaszkodás... ? Fejünket lehajtva járunk, (eszközünk fölé) mégis világformáló, sorsunkat irányító isteneknek illuzionáljuk magunk.
Egyre kevesebb a tapasztalatunk az élettel, mégis keményebbek és mindenre kiterjedőek a meggyőződéseink, és hinni akarunk megfogható igazságokban. Miért?