Az írás, mint szellemi maszturbálás
„Mi az alkotás és a szellemi maszturbáció között a különbség?” Ez a kérdés indított útjára egy írókörös beszélgetést. Sok különböző vélemény érkezett, ami szerintem jó, mert több oldalról világítja meg a témát, kitágítja, és újabb kérdéseket szül, vagyis maszturbálhat rá az agyam. :) A véleményeket átgondolva, ma az a gyanúm támadt, hogy nem biztos pontosan értem, mit takar a fogalom. Így kicsit utánanéztem, és az urban dictionary-ben több meghatározást is találtam: Pl.: Olyan intellektuális tevékenység, amelyik nem szolgál semmilyen gyakorlati célt. Olyan intellektuális beszélgetés folytatása, amelyik csak a beszélő saját nagyszerűségét, intellektusát hivatott dicsérni, de amúgy meddő. Olyan intellektust stimuláló beszélgetésben való részvétel, amely valójában csak menekülés a tényleges tettek elől.
Azonnal eszembe is jutott a filozófia. Aztán a politikusok. Aztán a pulpitusról fennhangon prédikáló lelkészek. És eszembe jutott az internetes kommentelések egyik lehetséges motivációja. Lehet, hogy ezek kevesebb, több mértékben mind szellemi maszturbálások lennének? Némelyik tömeg előtt. Vajon csak azok esetében lehet pejoratívan használni a fogalmat, akik privátban csinálják? Ha valaki nyilvános szellemi önkielégítést végez, de ügyesen címkézi, az nem gond?
Én nem hiszem, hogy az irodalmi maszturbálásra van már olyan meghatározás, amelyet nyugodtan beírhatnánk egy nagy lexikonba. Csak személyes hozzáállás van, és ha ezt megpiszkáljuk, kérdések özöne áraszthat el. Lehet, hogy az alkotás folyamata eleve egy szellemi maszturbáció, mivel „óhatatlanul is belső gyönyörökre is irányul”? Baj az, ha valaki az alkotási folyamat során elsősorban a saját érzelmi/intellektuális igényét elégíti ki? Van különbség fantáziálás, ötletelés és a szellemi maszturbálás között? Baj az, ha az írónak a szellemi kielégüléshez az alkotás során nincs szüksége az olvasóra? Vagy az a baj, ha csak akkor elégül ki, amikor már az olvasók is? Az írónak kell élveznie az írást, hogy az jól sikerült legyen? És nem lehet az, hogy az adás általi kielégülés is egyfajta maszturbáció? Éppenséggel nem szellemileg, hanem más „eGo” pontokon elégít ki, de végsősoron csak valamilyen kielégülést keres. Lehet, hogy az olvasó is öncélúan csak a saját szellemi igényeit elégíti ki, amikor elolvas egy regényt? (maszturbál a maszturbációra... á, bocsánat, hogy ez a fejtegetés ilyen durvára sikerült, de...) Egyáltalán hogyan találkozik az adok-kapok? Hogyan lesz kétirányú? Amikor alkotáskor flow élményben van részünk, akkor mennyire tudatos, hogy ezt másoknak készítjük? Nem lehet, hogy attól lesz jó a másiknak, hogy én vélt elvárásokról alkotott benyomások nélkül belevesztem magamat az alkotás folyamatába, és így felszínre kerülhet valami sokkal több? Mi alapján lehet előre megmondani, hogy egy alkotás, amelyik jelenleg csak maszturbáció, később fog-e gyümölcsöket teremni? Végül eljutok a főkérdésekhez: ha csak azért csinálok valamit, mert az engem valamilyen téren kielégít, bűnös vagyok? Miért van az, hogy társadalmunkban csak azt nézzük jó szemmel, amiből a nagy közönség is nyilvánvalóan hasznot húz? Miért elítélendő, ha egy alkotói tevékenység csak a művésznek nyújt élvezetet? Érdekes, hogy a szúdokuzóval nem járja kötekedni.
Bűnös vagyok hát, amikor azért eszem meg a csokit, mert élvezem, ahogyan szétolvad a számban és nem azért, mert a szervezetemnek szüksége van a kakaóra? Amikor nem azért olvasok egy könyvet, hogy sikerüljön a vizsgám vagy megtanuljam az élet szabályait, hanem azért mert öncélú szórakozásra, kalandra vágyom? Amikor nem azért mászok hegyet, hogy erősödjenek a lábaim, hanem azért mert egy pillanatig élvezni akarom a kilátást? És ha csak nem vagyok zenetanár, akkor a zenének sem látom semmilyen célját vagy eredményét, azonkívül hogy élvezem. Persze, ha most nyakig lennék puritán, rávághatnám, hogy a zene egyetlen rendeltetése az istendicsőítés.
Sokszor elmondták már sokféleképpen, hogy egy profi író nem vár az ihletre, munkaként fogja fel, és akkor is odaül írni, amikor nincs kedve. Ez a különbség az amatőr és a profi író között. Ezzel teljesen egyetértek. A festő, a táncos mind másokat szolgál alkotásával, és rengeteget gyakorol és kínlódik a végeredmény érdekében, eközben sokszor nem élvezi. Minden művész erőltetve tökéletesíti, amit másoknak akar nyújtani, de mindemellett nem felejti el az örömet sem. Ha igen, akkor nincs értelme tovább csinálni. Ha valaki nem élvezi amit ír, az olvasó mitől kellene majd élvezze azt? Akinek kielégülést nem nyújt az írás, csak kínlódást, az miért ír? Lehet, hogy vannak más dolgok, amelyek boldogabbá tennék őt, csak még nem jött rá.
A szellemi maszturbáció szerintem akkor válik károssá, amikor a termékhez túlságosan ragaszkodom, nem vagyok hajlandó változtatni rajta. Amikor képtelen vagyok észrevenni a hibáit, figyelembe venni mások kritikáit, amikor felsőbbrendűségi érzést ad. A bajt ott látom, amikor önkielégítésem élvezhetetlen termékét le akarom nyomni mások torkán. Amikor elvárom a tapsot a művészért, anélkül, hogy a termékem kapcsolódási pontokra, visszhangra lelt volna a közönségben. Amikor kezdem azt hinni, hogy a közönség van értem. Főként irodalmi sznobok eshetnek ebbe a csapdába, kihasználva a szépirodalom nyújtotta presztízst, és ez kérem durvább, mint a szórakoztató irodalomban utazó kis írónak az alkotás nyújtotta szellemi kielégülése…
Nekem az írás szellemi maszturbáció. Onnan tudom, hogy amikor felállok mellőle, kielégültnek érzem magam, mentálisan, lelkileg, és elég sokszor feldobottnak. Sőt, mi több, időnként megjelenik egyfajta büszkeség. Csak úgy magamnak. Nagyon jóleső érzés, és én ezt alkotói örömnek szoktam hívni. Igen, az írás adás is, mert vágyom arra, hogy mások is elolvassák és ők is élvezzék. Izgalommal tud eltölteni a tudat, hogy másoknak írok. Írástechnikát tanulok annak érdekében, hogy hogyan tudjak hatásosan kommunikálni egy történetet regényben, és tudatosan tervezek, tudatosan átírok, valamint kedvetlenül, ihlet nélkül is odaülök írni. Tehát nem gondolom, hogy baj az, ha munkaként fogom fel az írást. Nem gondolom, hogy baj az, ha éppen nem élvezem, csupán célokat akarok megvalósítani, és gyötrelmeken megyek keresztül annak érdekében, hogy hasznos legyen a tevékenységem. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy baj az, ha szellemi maszturbálás számomra az alkotás, azaz, csak magamnak írok. Nem kell a tevékenységhez semmilyen kintről származó indok vagy igazolás. Van úgy, hogy nem akarom megmenteni a világot, esetleg azt sem akarom, más elolvassa. Írok, mert jólesik, és ha nem tenném, frusztrált és boldogtalan lennék, az agyam felpuffadna. Írok öncélúan, mert ettől az élvezettől emberként több vagyok.
Jó beleveszni egy történetbe teljesen, elvárások, képzetek diktálta határok nélkül, máskor meg arra van szükség, hogy kontextus nélkül tisztán lássunk, és ebből a „kinti” állapotból formáljunk olyanná, hogy másoknak is jó legyen. A művészet olyan, akár a jó szeretkezés, e kettő összehangolásából áll. :) Persze, ha valakinek bűntudata támad, amiért szellemi orgiákat él át alkotás során, az lehet iparosként szellemi pornósztár, vagy művészként szellemi spermadonor.