"Ez a jövő!" - az AI narratívája
Tegnap végre sikerült megnéznem a Karen Haoval készült interjút ITT, és megnéztem azt az interjút is ITT, ami Cory Doctorow-wal készült új könyvének a magyar kiadása (A nagy elszaródás) apropóján.
Sok mindent hallottam, amit már olvastam, többnyire tőlük, de mindkét interjúban volt valami hasonlóan elgondolkodtató számomra, ami eddig csak felszínesen ért el.
Szeretem azt a józanságát Doctorownak (31. percnél) amivel felvázolja az AI gazdasági fenntarthatóságát (lehet, hogy mégis jogos a kérdésem egy korábbi posztomban - igen, egy nagy lufi, ami kipukkan, és mi ott fogunk állni a maradék önállóságra való képtelenségükkel, elveszett tudásunkkal és tönkretett társadalmi rendszereinkkel?)
És ha már itt tartunk, hát nem érdekes, hogy épp tegnap pislanthattunk rá a gazdasági fenntarthatóság kis szeletére? Az OpenAI-nak le kellett csuknia Sorát - és oops, a Disney is egy órával a publikum előtt tudta meg, annak ellenére, hogy milliókat fektetett bele.
Szeretem, ahogyan Doctorow az AI-ról - itt is - mint pluginról beszél, nem valamiféle isteni új intelligenciáról, ami elhozza a „science fiction-jövőt”.
Ha többet szeretnétek tőle tudni ezekben a témákban, látogassatok el a Pluralistic oldalára.
Karen Hao is kifejti, miért nem beszélhetünk arról a fajta intelligenciáról az AI esetében, amiben hinni szeretnénk. (by the way, annyira abszurd, ahogyan a vége felé pont a podcast gazdája érti egyre kevésbé, amit az AI és a munkahelyek elvesztése/társadalmi átrendeződések és válságok kapcsán felvázol neki, hanem csak lelkendezik a kis játékszobájában. Gondolom, a privilegizált kevesek közé tartozik és tartozott eddig is. Annak ellenére, hogy Hao felvázolja neki a megélni már képtelen és elembertelenedő eszközökké váló besegítőket a fejlesztésben.
Az a legelszomorítóbb mindig számomra, amikor hiába vannak okos és bátor emberek is, akik látják a szart és fújják a füttyöt és zseniális tehetségük van, hogy segítsenek nekünk is látni... mi nem látjuk, képtelenek vagyunk, vagy nem akarunk, mit tudom én)
A legelgondolkodtatóbb számomra mindkét interjú esetén a narratíva használatának fontossága.
Az AI-cégeknek amire szükségük van az igazából: a hited.
A hited az, amire a császári birodalmukat felépíthetik.
Befektetőkre van szükség, robotizálásra is (már amennyire az erőforrások engedik és engedni fogják, ugye) és ehhez az kell, hogy megteremtsék és fenntartsák az „ez a jövő!”-mítoszt, elsősorban az egyszerű ember szemében, aki mint a majom a farkának, úgy örvendezik, hogy macskának, avatarnak generáltathatja magát egy alkalmazásban, vagy megtudhatja mindazt, aminek nem tud utánakeresni, olvasni, vagy megkérdezheti mindazt akár az élete döntéseire nézve is, amiről már elgondolkodni őmaga nem akar.
Megvan a fílingje és a társadalmilag validált és megtámogatott kerete, hogyan válhatunk ezzel élve többekké. És lehet közben észre sem vesszük hogyan és miben váltunk időközben kevesebbé emberileg, és majd idővel a képességeinkben?
A nélkülözhetetlen mankónk lesz? Aztán majd lehet még több háborúba vonulni az erőforrásokért, hogy fenntartsuk a Birodalmat és benne az elképzelt "fontos" helyünk.
Ja, csak semmi új a nap alatt... ?
Olyan könnyű elfelejteni a mindennapi életben, hogy amikor ezekről a nyelvi modellekrő beszélgetünk, cégek termékeiről van szó.
Az LLMA narratíva használata valahogy pont úgy működhet, mint a vallásalapítások esetében: előbb van a Messiás mítosza, aki majd eljön, ő a jövő, és végül maga ez a narratíva termeli ki a messiást. A megígért gyermek-toposza minden történetben mindig is jól működött, ezúttal egy megígért intelligenciát kapunk, amelyik majd állítólag jól megoldja az emberiség legégetőbb problémáit.
Elgondolkodtam azon is, hogy amikor vészjóslóan felfestjük a jövőt, hogy jujj, jön az AI, új szintre lépünk, és Isten lesz, meg elpusztítja az emberiséget (pl. Harari) ugyancsak ezt a narratívát szolgáljuk.
Olyan mindegy, optimisták vagyunk-e vagy pesszimisták, mindaddig, amíg hatalmat képzelünk - majd adunk is - a felsőbbrendű egy százalék elit kezébe a jövőt illetően.
A gyógyszer igazából lehet inkább az lenne, hogy jobban higgyünk emberi értékeinkben sodródás helyett, és abban is, hogy tőlünk is függ a jövő, van hatalmunk.
De vajon, vagyunk kollektív szinten is ehhez még elég erősek?
Szkeptikus vagyok picit, egyéni szinten is siralmas lett az életerő és a mentális helyzet.
Karen Hao példaként a narratíva használatára a Dűne császárát hozza fel, és végül kimondja: „We don`t predict future. We make it.”
A következő beszélgetés, amit nagyon várok Tristan Harris-szal lesz a SAND keretében ITT.
Addig is ajánlom figyelmetekbe ava érdekes posztjait AI-témában.