A jól megélt élet és A bölcs szív - olvasónapló
- A jól megélt élet Tavaly hunyt el 103 éves korában a holisztikus orvoslás úttörő anyjaként számontartott Gladys Mcgarey. Halála előtt jelent meg ez a könyve, amiben hat titkot hagyott hátra nekünk, és közben megtörtént esetekkel és saját életéből vett példákkal is mesél. Gladys doktornő Indiában nőtt fel, csodálatos anyukája volt, és már a szülei is gyógyításnak éltek. Egy olyan korban állt helyt holisztikus orvosként, amikor a nőknek egyáltalán nem kínáltak székeket doktori körökben sehol.
Könyve rendkívül pozitív életszemléletű, de nem olyan sziruposan és felszínesen, ahogyan ma az olcsó pozitivitás ott szokott heverni előttünk mindenhol, hanem érződik mögötte az életből megszerzett bölcsesség, elénk tárva azt egy összeszedett és olvasmányos, könnyed stílusban.
Általában amikor száz évet megért embereket kérdezgetünk, kutatunk (főleg, ha még orvos is) azt kérdezzük meg tőlük, mi a hosszú élet titka. Nos, itt erről szó sincs. Nem a „Don`t die” transzhumanista őrülete vagy a netflixes unatkozó fickó, Bryan Johnson öregedés elleni főállású hadjárata. Nem arról van szó, hogyan tartsd életben remekül a biológiai funkcióidat. miközben már nem is élsz… És ha sarkítani akarom a dolgot, akkor lehet, hogy minden olyan kérdés, ami arra irányul, hogy mi a hosszú élet titka, és nem mi a jó élet titka, embertelen irányba tart? Gladys doktornő öröksége nem egy hosszú élet titka, és még csak nem is a jól leélt, hanem a jól MEGélt élet titka.
„Sokan élnek együtt betegségekkel, akár nagy fájdalmak között, miközben továbbra is örömmel kapcsolódnak életük céljához. Mások betegség nélkül is úgy kelnek fel reggelente, hogy nem akarnak élni.”
Engem a „holisztikus” szó vonzott ehhez a könyvhöz, mivel ez az, ami egyre inkább érdekel mostanában. Hogyan lehet kicsit visszacsepegtetni az életembe – életeinkbe – ezt a szemléletet? Hogyan tudja úgy kezembe venni az egészségemet és tudatosságot gyakorolni, hogy meglássam az összefüggéseket a test-elme-lélek egészségében? És végül hogyan tanuljak meg a világról is holisztikusabban gondolkodni?
„A holisztikus szó a holo görög előtagot foglalja magában, amelynek jelentése teljes, egész, és azt a gondolatot tükrözi, hogy minden egyes emberi lélek tökéletes, a test pedig arra szolgál, hogy segítse a lelket a feladatai elvégzésében.”
Nem gondolom persze, hogy egy orvosnak aki épp műt, holisztikusan kellene a szerveimhez hozzáállnia és nem magát csak a betegséget vagy a beteg szervemet látnia személytelenül, de a gyógyulások tekintetében a nyugati társadalmainkban van egy óriási lényeges rész és egy beteg hozzáállás, amiben szerintem mindenki egyetért.
Azt is látom, hogy az emberek nagy része kezd most már rájönni, hogy sokkal fontosabb a betegségek megelőzése (vagy ahogyan az Outlive írja Orvostudomány 2.0) mintsem csak az utólagos kezelésekre fordítani, és tudatosítani a népességben, hogy ez a megelőzés az ő kezükben van. Egyre több fókusz tevődik az alternatív medicinákra is, terápiákra, önfejlesztésre, sportra, bio étkezésre, slow-mozgalmakra stb. De ha megelőzésbe nagyon belemennénk is, felmerül a kérdés: az Outlive-nál vagy Bryan Johnsonnál lehetne tovább menni? Mondjuk azzal a kérdéssel hogy a betegség hiánya és az élet öncélú hosszabítása egyenlő az egészséggel? És ha nem, akkor mi az egészség? Te mitől érzed vagy éreznéd jól és egészségesnek magad? Itt válik érdekessé számomra Gladys doktornő könyve…
Látok ma egy wellness-járványt, és azt hiszem, ahogyan az internet annyi mindent, ezt is eszkalálja egészségtelen módon, így a hangsúlyok eltolódnak, átesünk a ló túlsó oldalára, és így az Egész-ségben pont az egész-szé válás hiányzik. Ha elkapod ezt a wellness-vírust, akkor elég sokáig lehet benne „betegeskedni”. „Holisztikus” évek telhetnek el azzal számodra, hogy folyton óvatos és befektető vagy, tudva, hogy ha ezt és ezt teszed, eszed, hiszed, akkor egészséges maradsz/meggyógyulsz. Pár kattintásra van tőled, hogy megtudd, mi a baj veled, de most már kattintani sem kell, csak megkérdezni az AI-t. És miután kipróbáltad már az összes diétát, betartottad a kedvenc influenszered legújabb ecetes ajánlatát, tudod az összes ászánát, bekaptad minden reggel a marék vitamint és kurkumás-macás turmixot, megvan a két liter vized, a napi lépésszámod, szarrá boncoltad a múltadat, amit terápiának hívsz, rendbetetted a székleted is, a légzésed, kiblokkoltad életedből a „toxikus” embereket, hogy zen lehess és stresszmentes, aztán felhajtottad az ashwagandhát is, majd az ayahuascát, asszonyképző kurzusra mentél üvölteni, vagy hippiképző táborba dobolni és meditálni, sőt, megvolt az évi retreat is Zanzibáron naplót írva, és még mindig ott állsz költekezve és nem értve: mi a baj veled és a Holisztikával? Mi van még? Mi nem egész? És igen, nap mint nap tapasztalom: a legtöbbünk csodakapszulákat akar bekapni, valami külső dologban hinni, kapaszkodni, és persze, nem azt mondom, hogy ezekre nincs szükség, nem segítenek, nem fontos, mit eszünk, mennyit mozgunk, hol húzzuk meg a határaink, vagy csak simán ha placeboként működik is valami, legyen az kapszula vagy istenhit, legyen meg, szükséges. Csak arra jöttem rá, hogy szomorú, ha közben a legfontosabbakat elfelejtjük, és inkább belehalunk az állapotainkba és egészségteleségeinkbe, mintsem azzal szembesüljünk, hogy a saját szívünk és elménk a csodakapszula. Ahogyan egyik munkatársam is mondta, a fitoterápiás és nutricionista kurzusai kapcsán, végül az fog a legtöbbet számítani, ami a fejedben van.
Gladys doktornő pont azt a hat titkot adja át az utókornak, amit a holisztikus szemléletben is az egészséges élethez vezető úton a technológia korában egyre inkább elfelejtünk. Például ezt:
„Ahhoz, hogy igazán élhessünk, meg kell találnunk magunkban az életerőt, és energiánkat annak irányába kell fordítanunk.”
„Az én generációmban az embereknek sokféle hobbijuk volt. Sokan főztek, gondozták az otthonukat és az autójukat, kertészkedtek, történeteket írtak, énekeltek és zenéltek, festettek vagy kézimunkáztak, például kötöttek, hímeztek, Ezekhez a tevékenységekhez kreativitás kell, és összekapcsolnak a bennünk levő életerővel. Nem számított, hogy mennyire voltunk jók vagy rosszak abban, amit csináltunk – csak az számított, hogy élvezzük, Észrevettem, hogy az évtizedek során az emberek elkezdtek kevésbé érdeklődni az ilyen tevékenységek iránt.”
Számomra az első titok, a nektár nyújtott a legtöbbet, mert erre volt a legnagyobb szükségem, azt hiszem, de ugyanúgy el kell tennem tarsolyomba hamuba sült pogácsaként azt, hogy az élet mozgás, mozgásban kell lenned és a változásokkal is mozdulni. Azt már tapasztaltam valamelyest, hogy a szeretet legerősebb gyógyszer, ahogyan azt is, hogy minden ami történik a tanítómesterem lehet, és ezekről megírhatnám a saját fejezeteimet, de a közösség erejéről és fontosságáról túl kevés a tapasztalatom és még nagyon sok az elfogadnivalóm és tanulnivalóm, a kincsek szétszórásáról és az energiával való bánásról nem is beszélve. Bonyolítjuk az embert és életét, aztán sóhajtozunk, milyen bonyolult. :) Egyszerű, közhelyes igazságoknak tűnhetnek elsőre Gladys doktornő titkai, amíg beléjük nem mélyedsz picit és a mai modern korba ágyazott saját életedre nézve nem próbálod fel. Arra gondoltam a könyv befejezése után, hogy a holisztikus szemléletű egészségben mindenképp benne kell lennie annak is, hogy mit jelent embernek lenni... Még ma is, még mindig… és hogy hiába tunningolod és segíted a jóléted és a testi egészséged a technológia segítségével, mert ha hiányzik belőled a szenvedélyes életerő vagy a szeretet folyása: adása-kapása, akkor nem lehetsz egészséges. Vannak lyukak, amikbe hiába tömködöd a szuperkapszulákat, nem lesznek tele és nem tesznek egésszé, mert másfajta a természetük.
Mindenkinek ajánlom ez a könyvet, igazi kincs, és nagy szükségünk van erre a fajta tudásra a bölcsességre a jövőben.
- A bölcs szív - Jack Kornfield
„A bölcsesség azt mondja: „semmi nem vagyok”. A szeretet azt mondja: „én vagyok minden”. A kettő között áramlik az életem.”
Igazából két olvasmányomat szerettem volna hozni egy bejegyzésben és kiemelni a kettő közti érdekes kapcsolatot (ami amúgy lehet csak számomra érdekes párhuzam) de rájöttem, sok lenne egyetlen bejegyzésben az agymenés. Elsőként hozom hát A bölcs szívet, amit figyelemre érdemesnek, fontos könyvnek tartok.
A szerző, Jack Kornfield, fiatalként tíz évet tanult buddhista szerzetesként Thaiföldön, Burmában és Indiában, majd hazatérve az Egyesült Államokba PhD fokozatot szerzett klinikai pszichológiából és megalapította a kaliforniai Spirit Rock meditációs központot.
A bölcs szív című könyvében, huszonhat buddhista alapelv mentén veszi sorra a legfontosabb tanításokat és ülteti át ezeket a nyugati ember számára is közérthető és hát… nagyon is gyakorlati szemléletté. Külön fejezetekben ír a vágyról és ragaszkodásról, a szenvedés okairól, az azonosulásról, az összeszedettség eléréséről, az erény mibenlétéről és fontosságáról, a középút bölcsességéről, a tudatosság elszíneződéséről, az eredendő jóságunkról, az egyetemes és a személyes kettőségéről, az együttérzésről, az énérzet és az elkülönültség érzéséről, a buddhista személyiségtípusokról, és persze arról, hogyan megy tovább a buddhizmus ott, ahol a nyugati pszichológia megáll vagy másként csinál.
Ha valakit már eddig is érdekeltek a buddhista tanítások, ilyen szempontból sok újat nem fog nyújtani a könyv, de stílusában és a nyugati pszichológiával való párhuzamok és eltérések kapcsán annál inkább.
Mivel az elmúlt években nagyon sok önfejlesztő és komolyabb pszichológia könyv is megfordult a kezemben, elkerülhetetlenül felfigyeltem arra, hogy a modern terápiás gyakorlatok milyen sokszor és egyre inkább merítenek a keletiektől, köztük a buddhizmusból, elég csak a meditációs módszerekre, elengedés-technikákra vagy a mindfulnessre gondolni. De még a kognitív viselkedésterápia is. Azt is tapasztaltam, hogy bár a megértés és tudatosítás fontos, ezek önmagukban még nem elegek, ha valamire megtanulsz másfajta szmeléletmóddal nézni és közelíteni azonosulás nélkül, sokkal hamarabb és gyorsabb előrejutást jelent (ezt mondjuk önmagamtól, éberségi pillanatokban fedeztem fel csak úgy) A fejem aztán akkor kaptam fel igazán, amikor a Tham Luang-barlangi mentőakció idején olvastam, hogy a barlangban rekedt focista fiúk segédedzője - korábban buddhista szerzetes – meditáció segítségével tartotta a fiúkat két hétig épségben és nyugalomban.
Jack Kornfield nem is nagyon tárgyalja a buddhizmust, mint vallást, de mint tudatmosósító eszközt sem. Úgy mesél róla, mint egy erdőről, aminek az ösvényei kivezetnek a mókuskerekeinkből és megtanítanak méltósággal élni. Csak kicsit mesélget a különböző szokásokról, amikkel találkozott a keleti kolostorokban, viszont rengeteget Spirit Rockról, az odajövő, nyugati életstílusba belefáradt, zavarodott emberekről, kilátástalan nyugati helyzeteikben hogyan kaptak tisztánlátást megtanulva a szenvedés elfogadását, az elengedés megtanulását, saját érzelmeik, belső világaik számára hogyan tanultak éber figyelmet, együttérzést, hogyan találtak rá a szemléletváltásra, és ha nem sikerült is a külső körülményeik megváltoztatása, megtanultak felszabadultan győzni odabent azok hatalma felett. Elsősorban ők léptek szintet belső világuk tágulásával, könnyedségével.
„Az egészségtelen tudatállapotok egészséges tudathoz vezetnek, míg az egészségtelen állapotok jelenléte tudati szenvedést, boldogtalanságot és mentális betegségeket idéz elő. A buddhizmus ezen a ponton nagyban eltér a nyugati pszichológia legtöbb irányzatától, amely elsősorban a tudatosság tartalmára fókuszál, vagyis arra, hogy miről gondolkodunk. Bár ez a fókusz számos kreatív terápiás megközelítés kiindulópontja, sokszor oda vezet, hogy valósággal belebonyolódunk abba, hogy folyamatosan újratermeljük gondolatainkat és érzelmeinket."
Az én kedvenc részem a könyvben a nemtudásról szóló fejezetek voltak, az illúzió és történeteket gyártó tudat (köztudott, hogy a Mátrix filmek készítői is a buddhista tanításokból ihletődtek) Hogyan élek a saját mátrixaimban, nemtudásaink gyártják a történeteinket, hiedelmeinket, ezeken keresztül érzelmi világunkat, akadályainkat, félelmeinket, sőt, törekvéseinket és álmainkat is, információrendezési képességemet, és persze kollektív szinten ugyanez történik (következő olvasmányomban Harari – a Nexusban - kifejti ezt) Kreált történetekben élünk
Saját meglátásom szerint a nyugati pszichológia azt próbálja elérni, hogy „normálissá válj” és „normálisan funkcionálj” (egy beteg társadalomban amúgy), be is fog gyógyszerezni ennek érdekében, rászabdal a mai világ működésére. A mindenhonnan összeszedett, saláta és önáltató ezoterikus önmegvalósítás és fogyasztói trendek meg azt akarják elérni, hogy a legjobbat „hozd ki magadból” (az egod kereteivel kell dolgoznod persze) és minél jobban végbemenjen benned az individuáció. Esetleg mindig boldog légy, mert megérdemled, de ha nem is sikerül, fake it until make it, sugalld azt, hiszen valakinek lenned kell, és jól eladhatónak kell ma lenni az élet minden területén minden szerepedben. Ha ezek nem tetszenek, akkor még mindig lehetsz menő nihilista, azonosulhatsz azzal, de ha az se passzol, vonulj fel a populistákkal s "harcolj az igazságért, a nemzetederért", adjon ez erős identitást. Nem passzol? Akkor vegyél egy hippi nadrágot és foroghatsz a dopaminhajhászás kerekében, vakon arra, hogy ez is függőség és azonosulás, nem szabadság.
Egy sztereotípia szerintem a buddhizmusról az, amikor egy rózsaszín felhőnek látjuk és átváltoztatjuk egy újabb modern menekülési, tudattompító ködnek, a nirvánát keressük, mintha egy drog lenne, ami saját poklunkból kiment, és csak örömet és békét kellene éreznünk, ha vele foglalkozunk.
„Amikor a dolgok semlegesek körülöttünk, elunjuk magunkat és eltompulunk, mert kulturálisan arra vagyunk kondicionálva, hogy erőteljes ingereket keressünk. Így nem vesszük észre a napjaink nagy részét kitevő semleges tapasztalatok mögött meghúzódó életteliséget. De ahogy figyelmünk erősödik, a látszólag semleges vagy unalmas tapasztalatokban addig nem látott gazdagságot fedezünk fel."
Egy másik sztereotípia vallási színezetű. Nemrég volt egy-két beszélgetésem valakivel, aki Krishnás, és azt mondta, a buddhizmussal az a baja, hogy túl passzív és személytelen. Elgondolkodtam utána sokáig még, hogy ha vallásként gondolkodsz róla és Megváltót és apukát keresel, mert nem akarsz felnőni ahhoz, hogy döntéseket hozz, és vállald érte a felelősséget. (Oko-okozati törvényeket) Valóban személytelennek tűnhet, hiszen a buddhizmus lényege teljesen más, mint a vallásoké, és lehet nem is nevezhetjük vallásnak. Sokkal inkább szemléletmód, míg a vallásoknak szüksége van egy külső, valahol létező Istenre, akinek jól meghatározott, konkrét elvárásai, elképzelései, dogmái vannak, amikről valahogy valamilyen, valakik által valami okoknál fogvá „szentté” avatott dokumentumból te értesültél és most minden a te teljesítménycentrikus egodról szól tulajdonképpen, hiszen kivetíthetsz mindent egy megszabott istenképre, akárcsak egy rossz románcban. És reménykedhetsz a jól megérdemelt mennyországban. De még ha vallásként nézem is, a buddhizmus tartja be tulajdonképpen Jézusnak azt az igazságát, hogy az „Isten országa bennetek van”.
Bármelyik sztereotípiát nézem, mindenik azon rúgózik: a buddhizmus arra hivatott kellene legyen szerintük, hogy megadja ugyanazt a hamis biztonságérzetet, amitől az ember nem kell elengedje a saját fikciókat gyártó elméjét és intellektusát, és így a rajta kívül álló, külső dolgokban való kétségbeesett kapaszkodását sem.
A buddhizmus nekem kapcsolódást tanít. Igen, a szenvedéshez és az ürességhez is. Az is létezik. Az is kapcsolódási úttá tehető. Kornfield is elmagyarázza, hogyan kell ezeket megfigyelnünk, magunkhoz ölelnünk és együttérzéssel lennünk. De ezeken túl messzebb visz, mélyebb tudathoz, és azon keresztül az egyetemes Mindenhez. Nem tudom elképzelni, hogy olyan tudatállapotokat érjek el, mint a napokig meditáló szerzetesek, de mindig lesz mit tanuljak szerintem. Elsősorban a tisztánlátás, a hála és az együttérzés ösvényeit. Az már csak hab a tortán, amikor képes vagy látni mindenhol a fikciót, a sok színdarabot, a lényegtelenséget és haszontalanságokat a világban, mögöttük az emberi belső tragédiát: elkülönülést és elválasztottságot, a tudatalattiból motiváló kapkodó halálfélelmet. Ha képessé válsz önmagadat is kintről látni, miután ledobtad az azonosulásaid ruháit, és mégis szimultán érezni a lényeget is a dolgok mélyén és az egyetemességet és a Kapcsolódást mindenhez, akkor az olyan érzés, mintha épp kitapintanád az „Isten” szívdobogását. Anélkül, hogy szívnál valamit, és Morpheusszal se találkoztál még. Lehet, hogy először végig kell ehhez menni olyan ösvényeken, amelyeken tudatod le mert merülni, majd felbukva elengedte az azonosulásokat és a ragaszkodásokat?
Hogy miért van még szükségem a buddhista tanításokra? Mert egy olyan zombisodó korban élek, amikor a figyelmem nem az enyém, kolonizálva van. Nemcsak éberséget kell újratanulnom, de azt is, hogy a megmérgezett "tavam" mellett a gondolati és érzelmi körök iszapja helyett megtanuljak jelen lenni, tisztán. Hálával, méltósággal, bölcsen.
Hogy miért van szüksége a világnak ma a buddhizmusra jobban, mint bármikor? Gondolom, ugyanezekért, csak nagyban. De mindenekfelett azért, mert képes visszaadni a mai embernek a méltóságot, és az együttérzés tanításával és kiterjesztésével talán képes lenne megmenteni a fajunkat és vele együtt a bolygónkat is.
„A buddhista tanítások összessége nem vallás, hanem az emberi tudat tudománya." (Dalai Láma)
2025.08.13