A boldogság képlete/The Happiness Formula
Épp olvasom Jonathan Haidt könyvét, A boldogság hipotézisét, és ebben találtam nagy örömömre egy érdekes kísérletre és képletre, ami nem különösebben új dolog, de erősebb fénybe és kontextusba helyezve, megtaszította egy írásra szánt, de akadozó történetemet, amiben nem láttam elég világosan.
A kísérletet Ellen Langer és Judith Rodin végezték egy idősek otthonában két emeletnek a lakóival, akiknek juttatásokat adtak (pl. növényeket a szobájukba, heti filmvetítést). De az egyik emeleten ehhez társították a kontroll érzetét: a lakók kiválaszthatták a növényt, feleltek a gondozásáért, vagy együttesen eldönthették, melyik este legyen a vetítés.
A második emeleten is ugyanazokat a javakat kapták a lakók, de itt nem a lakók hoztak döntéseket, semmilyen irányítás nem volt a kezükben, simán kiosztották nekik a javakat és ők csak "elfogyasztották".
Az első emelet lakói, ahol a lakók némi irányítást érezhettek a körülményeik alakításában, éberebbek, aktívabbak és persze boldogabbak voltak a második emelet lakóinál. A kontrollal rendelkező lakóknál még 18 hónappal később is jobb egészséget és kevesebb halálozást állapítottak meg.
Hogy kontextusba is helyezzem, Jonathan Haidt ad egy képletet:
B = A + K + Ö
(avagy: boldogság = biológiai alapszint + életkörülmények + önkéntes tevékenységek)
Ebben az egyenletben mi az a K, ami számít (és amin változtathasz)?
Az utcazaj pl az? :)
De ez mellett nagyon sok mindent tárgyal még ebben a fejezetben (is), pl. flow, kapcsolatok szerepe, genetikai hajlam az agyban, olyan célok zsákutcája mint gazdagság/pénzszerzés/hírnév, a buddhista "ne akard a világot akaratodhoz igazítani" és a szoticizmus igazságai és ennek árnyalása a pozitív pszichológia fényében (a van, amiért érdemes törtetni) vagy a stresszfaktorok csökkentése feletti kontroll... vagy pl. boldogságalapbeállítódás és az adaptálódás elvének a szerepe! (miszerint mindegy mekkora tragédia vagy szerencse ér az életben, mindig visszatérünk egy kis idő múlva az alapbeállítódásunkra, ezért nem biztos, hogy az egyenletünkben a K lesz a legemeghatározóbb)
Számomra most leginkább az önkéntes tevékenységek voltak a legérdekesebbek: az öregotthon lakói, akik nemcsak hozzájuthattak a javakhoz és ajándékokhoz, hanem volt némi kontrolljuk és szerepük abban, dönthettek is felőle (ami persze felelőséggel jár, mert ugye milyen rossz, amikor tudod, hogy a másik filmet kellett volna válaszd)
Eszembe jutottak a téma kapcsán azok az emberek, akik kiköltöznek a városokból és megtermelik a földjüket, kertjüket, felnevelik a saját tyúkot.
Eszembe jutott az is, hogy mennyire emelkedett és lényeges érzés - amikor bármit alkotsz - hogy létrehoztál, megalkottál valamit. Főleg, ha egész világokat teremthesz egy regényben! Mmmm...
Eszembe jutott, mit írt Navalnij* az életrajzában az egyszerű orosz emberről: "A japánok például jó kocsikat gyártanak, de próbáljanak csak összedobni egy működő autót három különféle jármű alkatrészeiből meg pár rozsdás vasdarabból, ahogy azt a Vaszilij szomszéd csinálta.
Romániában ezt úgy mondjuk románul is, magyarul is, hogy "deszkurkálod" magad. (boldogulsz, kiigazodsz, összehozod, kitalálod, feltalálod, megcsinálod magadnak valahogy) És ebben te nagyon benne kell legyél ám.
Ennek a társadalmi fallbackjei magasabb szintű és másik téma.
Az, hogy azért-e mert nem veheted meg simán azt a japán autót - nem szolgál ki téged a rendszer - az most lényegtelen, mert a kérdés az, hogy mennyi vagy te és a te munkád meg szereped a dologban.
Eszembe jutott Nelson Mandela* is, aki az egyenlet K faktorjában sehol sem volt a börtönben annyi évig, mégsem adta ki kezéből a döntést. Szabad maradt, mert gyakorolta (ha úgy tetszik, buddhista? elveket) amikor a saját kezében tartotta a reakcióit, elméjét és lelkét:
"Nem baj, ha szűk a kapu, s ha
a tekercs bármit ró ki rám,
magam vagyok sorsom ura,
lelkem hajóján kapitány." (Henley: Invictus)
És eszembe jutott az, hogy még mindig jobb rosszul dönteni vagy tévedni, mint a döntésre való képtelenség vagy az áldozat szerepe egy helyzetben.
A mai modern ember legnagyobb tragédiája talán épp az, hogy kevés ilyent él meg a lelkében. Lehet, hogy nem is azért, mert nem lenne rá elég lehetősége és nincs saját tyúkja saját tojással a kapitalista kényelemszolgáló felállásban, hanem mert egyre inkább a kényelemben és a mindent meghaphatok szisztemben elfelejtette, hogyan kell boldogulni cselekvően.
Az illúziója persze megmarad, hiszen a Tinderen is jobbra vagy balra húzogathat. Sorsot "formál" épp? Mennyire van ő ebben benne?
A szociális médiák passzív fogyasztói görgetése ugyanezt szolgálja - odáig jutsz, hogy már csak illúzió az, hogy te válogatod meg és szabod meg, hogy mit láss, kit láss, mit olvass, az algoritmust mégsem trainelheted, mert igazából nincs kontrollod fölötte - nem kiválasztod a tartalmat, mint amikor betérsz egy könyvtárba. Csak bekajálod, amit eléd dobnak.
Az üzletekbe betérve is nagyon sokszor már csak azt választhatod meg, hogy a négy adalékanyagosat vagy az öt adalékanyagos zsömlét válasszad-e. És annyira elfelejted, hogy simán éhen halnál, ha kellene sütnünk saját zsömlét. Nyugi, időnk sincs rá, arról sem mi döntünk csak úgy.
Akkor döbbentem le igazán, mennyire elbutulok, amikor egy nap otthon felejtettem a telefonom, és rájöttem, senkinek sem tudom kívülről a telefonszámát.
És akkor most itt az ügyesebb és mindent átvevő AI-nak nevezett termék.
De a kérdés végül csak egyetlen, és csak az fog számítani - nem a világnak, hagyd azt. Neked. Most, vagy a végén: mennyi vagy cselekvéssel magadnak, másoknak? És tudod-e még, hogy melyik növényt választanád az öregotthonban a szobádba vagy már mindegy?
- na ezért kell jól megválaszd, kik a mz influenszereid... hőseid :))