Odüsszeusz palackpostája
Odüsszeusz nekem mindig Ulysses maradt, egészen addig, amíg a családunkban nagyot ment az Epic musical. Onnantól Odüsszeusz. Persze, hogy vártam Cristopher Nolan filmjét, és tudtam, nemcsak látványfilm lesz, hanem ahogyan általában a filmjeiben úgy itt is lesz klasszikus történetmesélés, meg némi mélység is. Végül mégis a vizualitás és a hangzásvilág nyert meg magának a leginkább. Lehet csak én éreztem úgy, de olyan volt számomra, mintha az AI korában Nolan beintene egy jó nagyot a modern vizuális történetmesélésnek és új irányoknak, és visszaadná a mozinak a méltóságot, a kemény munkának és alkotásnak a becsületet, a klasszikus mesék igazságait, amikre ma is szükség van, és megmutatná, hogy lehet ezt jól csinálni.
Sokan sokfélét írnak most a filmről, hemzsegnek mindenhol a vélemények, kritikák, és sokan jutnak különböző következtetésekre. Okosabbakra, mint amire én jutottam, így nem is kísérlek meg semmilyen véleményezést, csak a magam egyszerű módján írnám le, hogy nekem üzenetileg mit adott. (Azon a "bosszankodáson" kívül, hogy a román feliratozásban Telemakhosz valamiért Telemea. 😂)
Leginkább az nyűgöz le, hogy ez a történet egy olyan korban született, amikor minden történet és dal az isteneknek és az istenekről szólt (vagy legalábbis az istenek fénykora után, amikor az ember felemelkedése természetes fordulat lehetne) és MÉGSEM kompenzál. Mintha az ókoriak jobban tudták volna, kik vagyunk. Nem teszi piedesztálra az embert, nem teszi meg szuperhősnek, és nem is ad neki dicső "redemption arc"-ot sem. Megmarad az, hogy az embernek a sorsában mindennel számolnia kell, nemcsak a saját erejével és leleményességével, de letűnő istenek és erők szellemeivel is.
A "legkisebb királyfi" mégcsak nem is kulcsfigurája a történelmi eseményeknek, hiszen nem Odüsszeusz miatt tört ki a háború sem, csupán a részese. Nolan tisztelettel nyúl a történethez, nem ragad ki részeket felnagyítva, nem élez tulajdonságokat, helyzeteket, hogy azokon lovagolva saját, átformált, modernül magasztos üzenetet pottyantson a befogadó ölébe. Az alapműhöz hűen maradva utaztat, mert az emberi élet is még mindig egy road-történet.
Odüsszeusz nem hős, csupán próbál helytállni, a története sem flancoskodik vagy filozofál művészien a "cigarettafüstben", hanem csak ilyen klasszikus mese, és klasszikus, egyetemes emberi értékeket mutogat, mint: élvezetek, kényelem, jólét, népszerűség.... ja nem, nem, bocsánat. Bocsánat. Ezeket az értékeket akartam írni: szeretet, hűség, felelősségvállalás, bajtársiasság, hovatartozás, igazmondás, más népek tisztelete... de közben ott vannak ezek is: a tévutak hajója, a megtévesztés falova, a gyilkolás városa, a veszteségek szorosa, a hárítás szigete, a megbánás hulláma... de a feloldozás lépcsője is.
Amikor az érettségire készültem Homéroszból fiatalon, egészen másképp gondolkodtam Odüsszeusz hazatalálásáról: dehogy értettem, hogy a görög pasi miért nyavalyog annyit azon, hogy hazataláljon. Ki nem állhattam ezt benne, a kalandok számítottak. Most már látom, akárhányszor partra szálltak, nem is a kalandvágy, hanem az élelemforrás szerzése hajtotta őket. Ennyi idősen mélyen rezonál a homecoming is, és tudom, a legnagyobb győzelem az életben nem a "trójai faló", hanem ha képes vagy hazatalálni, bármit is jelentsen számodra az. Harcok után visszatalálni mindahhoz, ami valóban fontos, másokhoz, de leginkább hazatalálni ott bent, önmagadban.
Talán nincs is szomorúbb emberi sors, ha soha nincs megbékélésed, mindig úton van a lelked, mindig keresel, mindig harcolsz vagy menekülsz, és soha nem érkezel meg?
Emberként lehetünk sokszor elveszettek, a világ is állíthat lehetetlen helyzetekbe, belevihet a háborúiba, táboraiba, meggyőzhet az igazáról és elveheti az éveink. Mi meg sokszor leszünk úton hol ambíciós törekvésből, hol túlélésből, és fogunk hozni nagyon hülye döntéseket is, amik külső/belső veszteségekkel járnak. A bennünk túlélő odüsszeusz képes felelősségvállalóan mindennel szembenézni majd, a felejtést segítő lótuszvirágoknak is hátat fordítva sorsa és döntései súlyát elfogadni?
Elszállt adalék: Istenek? Csak szeszélyeik vannak. Nem jött vissza fénykoruk sem, ahogyan a hanyatláskor hitték. Maradt az ember mindenkori harcaival. Megvilágosodás, szentség, spirituális magasságok, isteneknek áldozni, templomokban élni, mindent jól csinálni, vagy legalább úgy tűnni? Ne kacagtassuk tovább az égieket, hagyjuk már! Talán a legközelebb akkor kerülhetünk az (Istenhez) istenekhez és az istenihez, amikor felvállaljuk a profánt is, emberi mivoltunk - all inclusive.
Talán akkor vagyunk a "legközelebb az istenekhez" bármelyik korban is éljünk, amikor simán megéljük a klasszikus, egyetemes emberi értékeket, és felvállaljuk ehhez az utat? Talán ennyi elég is a megérkezéshez?
