A szavak krízise
Egyik kedvenc labdám, amit fel-feldobáltam májusban gondolatként magamban, a privilégiumok voltak. Lettem-e vak rájuk, miközben az elégedetlenségeimet, lemondásaimat és nélkülözéseimet simogatom ölembe felkuporodó macskaként. Merthogy mennyire szeretjük minimalizálni a privilégiumok szerepét, és inkább saját erőfeszítéseinket és fényünket előtérbe helyezni, és azt sugallni kifelé, hogy csak tőlünk függ. És ha nekik nem sikerül, akkor velük van a baj.
Privilégiumon itt értek mindent, amik vagyunk és amink van. Mindent, amit magunk körül látunk, hallunk, tapasztalunk, a támogató szeretteink, az álmaink, a munkahelyünk, a döntési lehetőségeink, a tehetségünk, az időnk, ahová születtünk, és hogy egyáltalán életben lehetünk... Nem tudom van-e értelme erről írni, mert a kiváltság szerepét mindig csak azok látják, akiknek nem adatott meg. A többieknek egy magától értetődő normalitás. Aki ágyhoz kötött épp, az érti, hogy az egészséged mekkora kincs. Aki egy háborús országba született, nem kapott ugyanannyi esélyt, mint te, vagy aki mélyszegénységben él, semmivel sem kevésbé tehetséges vagy kevésbé okosabb és ügyesebb mint te, és ő is elérhetné a te helyzetedben ugyanazt, mint te, talán még többet is.
Ha ezt figyelembe vesszük, akkor büntethető is lehetne akár az elitista pózolás és tiszteletreméltó az alázat.
Persze, az is játszik, hogy ki mit kezd és hogyan él az adottságokkal, de elsősorban az adottságoktól függ, és ezek szerepéről megfeledkezni káros mind egyéni, mint társadalmi szinten.
Közben még jobban ráébredtem májusban, hogy sokkal erősebb az évek óta tartó és lassan megkérgesedett írói blokkom, mint azt gondoltam volna, és hiába minden. A sok-sok ötlet csak vergődik a koponyámba zárva, mert a félbehagyott gagyi novellakezdeményeknél többre soha nem jutok, és már kész fizikai tünetekkel jár előtte ülni. Amikor visszaolvasom a régi írásaim, még szembetűnőbb, hogy visszafele fejlődöm, pedig hát sosem volt kiugró kincs. Ugyanolyan érzés, mint amikor tiniként évekig azt éreztem, hogy kezdek megszűnni, fojtogatnak, és nem tudok egyáltalán megszólalni, annyira bennrekedt a hangom. Mindezt annak ellenére, hogy igyekeztem átértékelni az alkotást és a folyamatának fontosságát az életemben.
Az, hogy itt írogatok magamnak blogolás címszó alatt, örömet okoz és reményt ad, de utána ha történetalkotáshoz ülök le, megsemmisülést és értelmetlenséget érzek.
Mondjuk, nem lenne semmi gond, ha megsemmisülnék, és megsemmisülten is, de megírnám... és bármit is éreznék, nem számít, hiszen csak írnék és írnék. Én épp megsemmisülök, és az formát ölt. Vajon lehet?
Akkor is meg lehet írni, ha látod, mennyire gagyi? Te csak méssz előre benne gázolva?
Egyre inkább hiszem, hogy csak egy hipnotizőr tudna megjavítani… ott valami egyebeket blokkolna bennem, és ezt a csapot jobban kiengedné, és ha folyna, akkor fejlődne is, de persze az is lehet, hogy nem kell erőltetni. Rendben leszek, ha nem írok, és amúgy szerencsére aligha fogja észrevenni bárki. Egy másik élet része volt írni, és most egy következő életben vagyok. Sok életünk van, azt mondják, nem?
Amúgy meg: te jó ég! Mennyi elszállt hülyeséget összehordtam az írásaimban! Mentsük meg inkább a világot úgy, hogy nem öntünk ki az ablakon több gagyi kitalációt és okoskodást?
A hipnotizőr végülis biztosan azt is megtudná csinálni, hogy az ötleteim akkor ne kísértsenek tovább a fejemben, koktéllal a kezükben és catwalkinggal vonuljanak végig a megálmodott rucijukban, gyorsuljanak fel, majd a lépcsőn szépen le. És hogy a kreativitás és flow örömeit megtapasztaljam más területen. Nem igazán élvezem a kötögetést egyelőre, de még mindent nem próbáltam ki, talán valami extrémebb sporttal lerendezhető.
Utána, persze, mégis, hátha. Merthogy azért milyen fasza lenne megírni egy regényben azt az új világot, ami bennem megszületett, amiről képek futnak a fejemben és aminek a hangulatát ölelgetem… mert eskü, létezik az a világ. Keresgéltem, hátha már valaki megírta, mert akkor nekem nem kell, és simán elmerülhetnék benne élvezettel. De még nem találtam meg…
Ezeken nyafogni egy privilégium!
Már hogy van ma épp időm nyafogni itt, és van hozzá egy felület, ez is privilégium!
Ugyanitt: hipnotizőrök jelentkezéseit várom.
Azon is gondolkodtam mostanában, hogy milyen könnyen megy számomra az általánosítás, ami épphogy nem segít azon a fajta lehangoltságon, ami a kifelé figyelésből fakad... Meg úgy általában…. 😊 milyen könnyű azt hinnünk, hogy a világ ilyen vagy olyan, és hogy a tömegek ilyenek vagy olyanok az aktuális trendek és a jelenlegi világszellem diktálta szokások miatt. Pont úgy, mint amikor azt halljuk, hogy a „mai fiatalok ilyenek…” Például milyen könnyű azt hinni, hogy minden fiatal egész nap csak telefonozik, bulizik és műkörmözik, és nem látjuk azokat, akik önkénteskednek, kötögetnek, festenek, olvasnak, gondolkodnak.
Nem lehet, hogy ezeket az általánosításokat is diktálják nekünk, és azért vagyunk hajlamosak rá, mert ezek a hangoskodóak? Lehetséges, hogy túl sokat nézünk adott irányba, és azért nem látjuk, hogy a világ nem csak ilyen vagy olyan, és hogy egyáltalán nem biztos, hogy csak egy adott irányba fejlődhet.
Guillermo del Toro nemrég az egyik díjátadón azt mondta, hogy az AI egy Frankenstein és különben is "Fuck AI". Most meg Ronny Chieng mondta ki, hogy „Fuck AI”, és meg is magyarázta a végzős generációnak, hogy miért. És közben belebotlottam egy posztba, ahol egy grafikus elmondja, a műveit valaki lelopkodja, kicsit átszínezi az AI segítségével és a saját nevében posztolgatja. A Shopify pedig az ügyben tehetetlen. (wtf!)
Mindeközben hallom innen is, onnan is: „az autóknál és a nyomtatásnál is bepánikoltak sokan, de ez a fejlődés, tessék haladni. Aki nem használja, az lemarad, kiesik, bezárhat.”… businesst és whatevert. Neked annyi!
Bárcsak visszajönne az érzés, hogy felhúzom magam azon, hogy nem érti a különbséget, és bárcsak értenék ahhoz, hogy elmagyarázhatnám… de egyszerűen túl sok, és nem is értek annyira hozzá. Ahhoz viszont igen, hogy mit jelent embernek lenni. Már most sem állunk jól a mentális egészséggel - a gyerekeinket tönkretettük - a jövőt egy mentálisan megbetegedett, inkompatibilis emberekkel zsúfolt szanatóriumnak látom, de ne aggódjatok, mert fejlett lesz a technológiánk és a szűrőink ahhoz, hogy kordában tartsa a világot és normálisnak látsszon minden.
Szerintem megöregedtem, és nemcsak abból tudom, hogy a lányom, amikor sok hét után meglátott, megjegyezte, hogy mennyi fehér hajszálam lett, hanem azért is, mert már nem érzem szükségét, hogy érveljek, kifejezzek, vitázzak, vagy bármilyen nézőpontot is megosszak és kifejtsek bárkinek. Sokkal érdekesebb azt figyelni, hogy vajon ki miért hisz vagy nem hisz valamiben, deegy idő után ez is unalmas, nem is vagyunk talán annyifélék, és eléggé ugyanazok motiválnak minket. Főként az, hogy nehogy lemaradjunk, vagy hogy juj, mindjárt meghalunk. Említettem már? Néha általánosítok....
Ha valamit megfigyeltem az elmúlt években, akkor az az, hogy ha valaki nem ÉRZI a szívében a különbséget egy összehangolt szimfonikus zenekar és az optimizált "gameboy"-zene között, akkor nincs értelme bármit is szavakba öntve magyarázni.
Ezt már csak ki kellene valahogy békéltetnem az alkotó írással... :)
És különben is, miért van az, hogy nekünk embereknek médiában, interneten, munkahelyeken, hivatalokban, családokban egyre nagyobb a szókincsünk, ha lekicsinyíteni, manipulálni, hazudni, kritizálni, fenyegetni, vádolni, leszólni, vagy kimagyarázkodni és invalidálni kell, és nehezebben találunk szavakat, ha elismerésről, háláról, szeretésről, megnyugtatásról, bátorításról, vagy az igazság kimondásáról van szó?
Nemcsak világokat nehéz megteremteni, hanem az otthont is. Az otthont ugyanis nem megtaláljuk, hanem megteremtjük. Mindig így volt, területet hódítottál, letelepedtél, aztán belaktad, beélted és rólad szólt. Régen egy helyről beszélhettünk, hovatartozásról, kardról, ekéről, ma az otthon az odabent, és szavakkal szántjuk.