Alienekkel álmodtam

26 May, 2026

"Megszállottjai vagyunk önmagunknak. A magunk történelmét tanulmányozzuk, a magunk lelki működését, a magunk filozófiáját, a magunk irodalmát, a magunk isteneit. Tudásunk jókora része voltaképpen az ember szüntelen körözése önmaga körül."
Carlo Rovelli: A valóság nem olyan, amilyennek látjuk

Érdekes, mennyire limitált, hogy a megismeréssel az emberi elme mekkora távot futhat. A valósággal való kapcsolatunk mindenféle keretekbe szorított, sőt, már eleve kondicionált.
Ennek ellenére a megismerés vágya és a kíváncsiság mégis a egyik legfontosabb működtető erőnk.
Sokunk szeretné hinni, hogy többet megért, mint amennyit lát, tapasztal, és elég logikusan köti össze az ismereteit a feltételezéseivel. Az elmének ugyanis szüksége van értelmezésre és magyarázatokra, anélkül nem tud fedolgozni, raktározni, lezárni, integrálni a világképébe bármit is. Lehet, hogy pont azért, mert a túlélés érdekében keretekre kondicionált?
Szükségünk van arra, hogy összefüggő történetként éljük meg az életünket és az identitásunkat, a világ létezését, és történeteket kreálunk megannyi formában, hogy a rend és rendszer érzetét átélhessük, amikor a valóság túl összefüggéstelen, értelmetlen és logikátlan. Csillagképeket rajzolunk az égre, magunkat is beleszüljük.
Ez akadállyá is válhat a fejlődés útjában, amikor a szorongásaink megoldásaként képesek vagyunk bármivel kitölteni a frusztráló hézagokat.

A kozmikusabb témák mintha szándékosan lennének elrejtve a földi valóságunk elől, és túlélésre kondicionált agyunk számára marad kegyelmes sebtapaszként a fantázia csodálatos eszköze. Fáj a kozmikus közöny. Bár különbözőképen nyújtózkodunk, ugyanaz motivál a fájdalmas vergődésben: kapszkodót találni. A vallási értelmezésekből, az okkultizmusból, kollektív mítoszokból és álmokból vagy a tudattágító szerek hatása alatt keletkezett kreatívkodó agy látomásából, szerintem mind-mind a fantázia területe, az agy szuperképessége, amivel a valóság talaján rugdossa a játéklabdát, és az elrejtett válaszok körüli tér kitöltésére való igyekezet akár akaratunktól is függetlenül működhet.
De lehet, hogy rendben is van ez így, játszani születtünk. Csak esetleg azt nem árt figyelmen kívül hagyni, hogy nem egy mindenkire érvényes játszótéren szaladgálunk, paszolgassunk csak a csapatunk tagjainak, a saját életünkre kaptunk a turkálóban egy kényelmes, ránk illő mezt.

Nagyon tetszik az a nyitottság, gyermeki piszkálgatás, és álláspont nélküli érdeklődés, de bátorság is, amivel Steven Bartlett kezeli a vendégeit a podcastjében. Ez az, ami előtt mindenekelőtt csodálattal fejet hajtok, és azt hiszem a podcastjeiből ez a legfontosabb, amit meg kell tanulnom.
Az elmúlt napokban a The Diary of a Ceo részeiből a földönkívüliek témában néztem beszélgetéseket. Kezdtem Michio Kakuval akinek már olvastam könyveit. Aztán folytattam Dan Farah-val
Mivel sosem hittem az ufo-elméletekben, nem igazán győztek meg. Mark Frost Twin Peaks könyveiben találkoztam azzal, ahogyan az ufo-látogatást összeköti a nukleáris tesztekkel, sőt, az őslakosokkal is, ez ad sok értelmezést a későbbi TP-harmadik évadnak (visszavetítve a korábbi évadok is több értelmet és rétegeket kapnak) de hát fikcióként kezeltem, azt hittem, ő spekulálta ki az összefüggéseket, nem azt, hogy felhasználta.
Végül Luis Elizondo a végére megtörte a jeget, és elgondolkodtatott.
Nem is értettem, tavaly hogy maradhatott ki nekem a The Age of Disclosure (valószínűleg csak lapoztam egyet, ahogyan szoktam: "ááá, már megint csak egy ufo-hír")
Így most azt is megnéztem. És amikor David Grusch kitágult szemekkel mondta el az igazát eskütétel alatt, már tudtam, megtérítettek. Kész. Ebben lehet hinni, ebben van valami, hiszen ennyi ember, négy csillagos karrierrel a vállán nem áll csak úgy ki ezzel. Persze, persze, tudom… politikai fogás, elterelő hadművelet… Lehet. Hiszen a népből sem elég mindenkinek annyi figyelemterelés a fontos problémáinkról, hogy Shakira mit viselt legutóbb.
De mi van, ha nem? 

Úgy meggyőztek, hogy este azzal feküdtem le, hogy na jó, kész, eldőlt végérvényesen: mégsem megyek már sosem egyetemre, mert mégis minek? Aztán fellélegeztem: na jó, van más faj, megkönnyebbülés, hisz mi túl rosszak vagyunk. Végül ez maradt meg bennem: mi a francért nem tudtak várni még jó pár évtizedet a földönkívüliek, hogy a gyerekeim is élhessenek normális emberi életet a megszokott valóságunkban?
Vajon miért most álltak ennyire kétségbeesetten elé? Biztosan felkészítenek… biztosan hamarosan valami bekövetkezik...
Beütött a sokk, hogy a valóság és ez egész világ, mégsem az, aminek eddig hittem.
Azon az éjszakán lebegő kockatárgyakkal álmodtam, eljöttek a titokzatos földönkívüliek.
Aztán eltelt pár nap, kicsit leülepedett, és felszínre buktak a kérdéseim is.

A kommunizmusban születtem és voltam gyermek, könnyű elhinnem, hogy a legtöbb dolog titokban folyik, felét se tudja a közember a valóságnak. De azt is tudom, hogy ha valami titok, a sírba viszed.
Miért engedték hát meg nekik, hogy elmondják, ha ennyire titkos? Valami vagy titkos nagyon, és nem állhatsz elő vele csak úgy, mert nem is élsz már hozzá, vagy nem titkos egyáltalan. Ha valamit belengetnek, és a többit a képzeletedre bízzák? Az nekem erősen manipulációnak tűnik, túl ismerős...
Nem enged beszélni a kormány? Hát menj más kormányhoz, bújdoss el, és tárd fel az igazságot. A Wikileaks megmutatta mivel jár.
Miért nem állnak elő más nemzetek és országok, miért mindig csak Amerikába mennek ezek a gyanús tárgyak?
És miért zuhan le egy földönkívüli tárgy, ha egyszer ilyen szuper képességekkel rendelkezik?
És ha ez elmondottak mind igazak lennének, akkor valóban arról lenne a fő diskurzus, hogy melyik ország nyerje a fegyverkezési versenyt köztünk, jajj, vigyázzunk, mert a kínaiak hamarabb megkaparintják? Lószart, reszketve fognánk össze, hiszen a földönkívülieknek te nem amerikai vagy kínai lennél.

 Sosem vontam kétségbe azt, hogy a mi bolygónkon kívül máshol is az űrben van-e élet, sőt, civilizációk. A valószínűségi logika szerint eléggé valószínűtlen, hogy ne így legyen. De én mindig úgy képzeltem el, hogy ha lennének és fejletlenebbek vagy a mi szintünkön lennének, akkor eleve ide sem jöhetnének, nemde? Ha meg el tudnak jönni idáig, akkor vannak annyira fejlettek ahhoz is, hogy nem lebegő tárgyakba botlanánk, hanem olyan háromdimenziónkon kívüli más dimenziókat kihasználva érkeznének, amiket fejletlenebb fajként észre sem vennénk mi.
Úgy képzelem, hogy vagy bumm... mindenki számára nyilvánvalóan betoppannának (miért is bújkálnának fejlettebbként?) vagy észrevétlenül igáznának le és mi sem értenénk miért és épp ki használ biomasszaként trágyázni valahol, miután elvették a nyersanyagunk. Vagy nem is lenne érdekük sokkal fejlettebb civilizációkent, hogy leigázzanak. A megfigyelést és kísérletezést meg hagyjuk... aligha figyelhetnénk meg, hogy megfigyelnek, azt is fejlettebb fajként csinálnák velünk. Emberként sem veszed észre legtöbbször, hogy az emberek megfigyelnek.
Bevallom, könnyű nekem az a hit, és el tudom kézelni, hogy létezik egy nálunknál fejlettebb civilizáció, amelyik valamilyen módon felügyel és megfigyel, és ez a világ egy tesztelő labor számukra, hogy kiből válna jó alany egy másik jobb bolygóra. :)) De nem hiszem, hogy a megfigyelésüket észrevehetnénk.

Az Epstein aktákat látva, vagy az ügynöki kiszivárogtatások után, sokan ugyanarra gondoltunk: basszus, az összeesküvés elméletek annyi mindent megmondtak, és mi legyintettünk. És most ezt kell megérnünk? Igazuk volt?
Szóval akár igazak is lehetnek az Age of Disclosure állításai, vagy akár az ufo-elrablások is.
Minden tanúskodó azt állította, hogy a szuper titkos high classified témában nyilatkozni számukra kockázatos. De honnan tudom, nem fordítva van-e, és épp katonai parancsot teljesítenek a hazához való hűséggel, jól megfenyegetve? A posztigazság és az AI korában vagyunk...
A legdurvább az egészben mégis az, hogy ha ez így van, és elhallgatja egy réteg előlünk, akkor az nem minősül-e emberiség elleni bűncselekménynek?

Hajlamosabb vagyok arra gondolni, hogy igen, folyik valami, amiről nem tudunk, de ez nem földönkívüli, hanem földi kísérletek eredményei, és ebből megpillantva részleteket a tanúskodók sosem hazudtak.
Elmondásokra támaszkodni bizonyítékok nélkül a spekuláció izgalmas területe. Annyira izgalmas találgatni, sztorikat gyártani a feltételezéseinkkel.
De ami a valóságot illeti, úgy döntöttem, hogy maradok Michio Kaku híve, akit bárhogyan is próbálták vérre menően állásfoglalásra bírni, csak egyetlen válasznál maradt: "Maybe."

"Amióta felfedeztük, hogy a Föld gömbölyű, és őrült tempóban forog, mint egy búgócsiga, azóta megértettük, hogy a valóság nem olyan, amilyennek látjuk: valahányszor megpillantjuk egy új darabját, mindig mély izgalommal tölt el bennünket. Lehullik egy újabb lepel. De az einsteini ugrás példa nélkül áll: a világot csak mezők és részecskék alkotják; a téridő is csak egy mező a többi között."

Carlo Rovelli: A valóság nem olyan, amilyennek látjuk