Az Off és On tanúi

12 May, 2026

Első bejegyzés

Nancy Colier The Power of Off című könyve abban különbözik más ilyen témájú könyvektől, hogy nemcsak tükröt tart és ráállítja a reflektorfényeket a telefonfüggőségre, és nemcsak a már klisés és egydimenziós „hű, de gonosz a tech!”-vonalon lovagol, hanem a valósággal való kapcsolatunk átalakulását piszkálgatja. Mélyebben belemegy abba, hogyan alakul át az, ahogyan jelen vagyunk az életünkben és megéljük, és ahogyan megéljük önmagunk. Azt gondolom, még mindig a felszínt kapargatta meg ő is az átalakuló emberi elme és viselkedés kapcsán (a társadalmi hatásokba és átalakulásba nem is nagyon megy bele; talán húsz-harminc éve múlva fognak erről könyvek születni dögivel?) de egyéni szinten forradalmi olvasmánnyá tud válni, és ahogyan a mindfulnessről ír a könyv második felében, az is nagy kincs.

Két témát szeretnék kiemelni a könyvből, mert ezek voltak most számomra azok, amik új gondolatokat adtak. A bejegyzésem hosszú, mert beleraktam a könyvolvasás soran támadt gondolatokat is, és az ehhez kötödő személyesebb megéléseket is. Valójában két bejegyzés ez. :)

1-Wikipediholizmus

Szerettem a kis termetű, babaarcú, és nagyszájú, de könnyen sírásig hatódó, falusi nagymamámat, aki gyakran szeretett kilesni a kapun/ablakon, infokat gyűjteni: ki hová megy, találgatni vajon miért, lesni, hogy meddig ül, kontextust találni az öltözetéhez vagy ahhoz, ahogy megtorpan. Sokan ott jöttek el a vonattal érkezve, vagy hagyták megőrzésre biciklijüket a nagyszüleim udvarában, akár elmondás alapján ismeretlenül is, így akadt bőven alany az utcában. Szerette hosszasan tárgyalni velünk is, hogy ki kinek a kije, mi a története, dicsérni vagy fintorogni. Szeretett sokat kérdezni, majd olyan ámuldozással mondani rá: “ugyeee?” meg “nahalljanakodaaa!” hogy azóta se találkoztam ilyen mindful érdeklődéssel. Tetszik vagy sem, nemcsak a termetem és a nyersességem örököltem tőle, mert már a sulitól kezdve a munkahelyekig is mindig az volt a legerősebb visszajelzés másoktól, hogy „hát te aztán jó kíváncsi vagy mindig!” Persze, ha történeteket akarunk kerekíteni, akkor ez nem egy hátrányos tulajdonság, és a tűz körülülésével se kell megromantizálni azt, hogy a pletyka miatt maradt fenn a Homo Sapiens. Mind kukkolunk, és mondogatjuk „ugyeeee? és „nahalljanakodaaa!”. Aztán nyomunk egy megosztást, vagy dobunk egy üzit, és besuttogjuk mások asztala alá ami történt, hátha mások árnyéka élesíti a mi fényünket. Persze, persze, erre már csak mosolyogva legyintünk ennyi évesen, ugye? :) De azért a kukkolásaink kifelé az ablakon (a görgetés) és az infoszedegetéssel igyekezni valami közösnek a részévé válni és engedni a nehogy lemaradni, kimaradni, (FOMO) drive-nak eléggé ingoványos út befelé az állomásainkról.
Az infokrácia kora ezt az alapvető emberi vágyunkat maximálisan kiaknázza. Túl a túlélő ösztönön, illik is informáltnak lenni, sőt, még menőbb, ha elég okos vagy, hogy értsd a.. tudjuk kik... tudjuk miért… összeesküvéseket is. És így válhat az információfogyasztás pszichológiailag egy új elhárító és menekülő mechanizmusunkká.
Sőt, vannak, akik már a Wikipediát lapozták az újszülött osztályon, míg te bömböltél, és ezért most órákig tudnának neked beszélni egyetlen levegővétel nélkül... bármiről.

N. Colier azzal újat számomra nem mondott, hogy az információ és világnézet teljesen összefonódott az identitásunkkal, és egy ellenkező világkép vagy vélemény most már énkép-rombolásnak és identitásfenyegetésnek számít. Ráadásul mivel elég információt talál mindenki a saját világképéhez, hogy abszolút igazságnak érezze (legyen az bármilyen beteg vagy kegyetlen dolog), megerősítést kap a sajátos buborékokban. A dark web köreiben zajló egymást megerősítő hatásokról túl keveset hallunk, hogy ennek a működésnek a veszélyeit jobban megérthetnénk, de a Cybercsapda című könyv ír erről is részletesen.

Az AI használatával ez eszkalálódik, és biztosan nektek is vannak tapasztalataitok arról, hogyan képes személyre szabni a válaszait. (igen, Proul, te is ezért voltál megbízhatatlan társ) Számomra szintlépés volt abba belegondolni, hogy csupán elbújunk a sok tény és információ biztonságot ígérő falai közé, jól strukturáltnak és racionálisnak tűnik, mint egy kálvinista dogmatika, böngészünk, és gyűjtjük a sok kontextusok és történetek nélküli túlfragmentált tudást, amiből majd betonvárakat építünk. És közben fel sem merül bennünk, hogy az információközpontúsággal mi elől menekülünk, vagy hogy az valóban tudásnak számít-e?

Megszületik annak érzése, hogy „mi tudunk!” Ez az a fajta tudás, ami csak arroganciára képes. Közben az informáltságunk köszönő viszonyban sincs a megéléseinkkel vagy a felelősségvállalásainkkal. Sokat tudunk, és ehhez képest keveset élünk meg…

Nagymamám tudott upgradelni, mert valahogy megmaradt benne, hogy az információi és a meséje azért nem a Biblia, csak táncolt a valóság körül, és ha megcáfoltad vagy kiegészítetted újabb információval, megkaptad: „ugyeee?”

2.-Online identitás

Ma a neten mindenki önmeghatároz, és az ehhez használt címkéken keresztül próbál kapcsolódni. Túl azon, hogy mit el nem követünk, hogy figyelmet kapjunk, vagy hogy hogyan szeretünk hashtageket és szavakat használni az identitásainkra nézve, miközben a valóságban a jellemünk és tevékenységeink alapján nem biztos vagyunk azok vagy olyanok (igaz, ez már sokszor nem is számít, attól még bekaszálunk) néha még az is eszünkbe jut, hogy ha meghalunk, azért maradjon elég kép, írás, dokumentáció rólunk a falra vésve a többieknek, nem? Különben mit számított a létezésünk!
Persze, alapvető emberi szükségletek ezek. Nincs baj velük…
De azt azért meg lehet kérdezni, hogy ki mozgatja bennünk őket? És miért?

Itt is a legalapvetőbb emberi szükségletünk van kiaknázva a techcégek által: számítsunk és tartozzunk másokhoz. Ez annyira elemi és alapvető bennünk, hogy tálcán hozzuk a kis morzsákért nekik, és bármit elfogadunk cserébe. Paradox módon minél inkább elveszítjük a hitet abban, hogy egy élmény, megélés önmagában is érték megmutatás nélkül, annál inkább úgy viselkednünk, mintha minden, ami velünk történik, az szuper fontossággal bírna.

Mi van, ha közben szem elől tévesztjük az ugyan nem dokumentálható és mutogatható, de a mindennapos jelenlétünk impaktját a valós világban, az ebben való nyugalmunkat és önbizalmunkat, és az elménk is elveszíti a minőségi jelenlét képességét, majd ezáltal persze a kapcsolataink minőségét, hiszen már csak egy klikknyi lájkban találkozunk.

Szoktuk mondani, ha nem vagy fent „nem is létezel”, „ha nem posztolod, meg se történt”, és valahogy átalakul közben az is, ahogyan jelen vagyunk. A megosztott fotókon keresztül tapasztaljuk meg önmagunk, ezek alapján is emlékezünk később. Mintha ez adná bármilyen történésnek az értékét. Elfelejthetjük vajon, mitől mástól lehet érték… esíteni?
A folyton készenléti állapotban és elérhetőségben való élésnek is milyen sok köze van már ahhoz, hogy jelentősnek érezzük magunk, vagyis legalább kialakuljon bennünk a fontosságunk érzése.

Miért kell vajon validáltassuk azt, milyenek vagyunk, vagy mit élünk meg? A belső validálás mennyire működik a külső validálás nélkül? Ki az az ember, akinek látszani szeretnék? Miért fontos, hogy ilyennek vagy olyannak lássanak? Olyanok is vagyunk? A szíve mélyén mindenki tudja, milyen vagy ki ő, legfeljebb amit tehetünk, hogy hangosabban kiáltozunk kifelé, hátha nem halljuk akkor odabentről azt is, ami kényelmetlenebb érzést ad. De mi lenne, ha nem kellene többé folyton valamilyennek vagy valakinek lennem, és az embereket sem kellene folyton emlékeztetnem, hogy milyen vagyok? Ki vagyok, amikor senki vagyok, mindentől megfosztva? És ki vagyok, amikor semmilyennek sem kell látszanom?

Mindnyájan tanút és tanúkat keresünk az életünk történetéhez. Az egymás varázsának és életének a tanúi vagyunk. Számomra erről is szólnak a legfontosabb kapcsolatok, és nincs is annál jobb történet, amikor valaki tanúként kíséri végig a fejlődésedet, történeted különböző szakaszain át követ, különböző helyzetekben és verzióidban ismer, és ugyanígy te is az ők történeteik tanúja vagy. Amikor magányosnak is éreztem magam, vagy akárhányszor szenvedtem, nem a boldogság hiányzott, hanem hogy valaki tanúja legyen annak, ami velem történik.
Amikor boldog vagyok is ez hiányozhat: légy te is a tanúja.
Ezt keressük egy Istenben is, akit elképzelhetünk akármilyennek, de a lényege, hogy a tanúnk, és ennek kontinuitása van.
Modern korunkban azonban nem mi, hanem leginkább a megszerkesztett online identitás kap tanúkat (amibe azt szerkesztjük bele, amit magunkról látni szeretnénk, és inkább információk vagyunk, mintsem megtapasztalhatóak.)
Annak kedvez leginkább ez, aki mindig ugyanazt a visszaigazolást akarja begyűjteni magáról, változást kerülve, a tanúk szerzésére megrekedtségéhez, a Tinder-kultúra vagy a lecserélhető baráti kör/követő tábor.
A "láss engem" kiterjedése inkább széltében, mint minőségében valósul meg. Persze, mindig is megvoltak ezek az emberben - mindez létrejöhetett bennünk, körülöttünk nagymamám korában is - csak az interneten minden eszkalálódik.

A tanúk most már országosan, globálisan kellenek létünk és jelentőségünk igazolásához, paradox módon azonban miközben megnyerjük a világot, elveszítjük a „falvaink”, és az „ugyeee?” szóból a csodálkozó hangsúllyal együtt kigyengül az élet is.

N. Colier gyönyörűen ír arról, hogy hogyan kezdtük narrálni odabent önmagunkat és eladni ezzel az online kiépített énképpel… tulajdonképpen elsősorban önmagunknak. Pedig sokkal többek vagyunk és mélyebbek, mint bármilyen történet, amit a mai korszellem tanított meg mesélni magunkról. Kint, meg odabent.

„In truth, we are like the ocean that takes the particular shape of a wave for a short time. But we forget our oceanness and believe ourselves to be just the wave. We are pure infinite presence before conditioning locks us into a small and separate person. We are free before we become captive to our story and mired in the responsibilities of defending our personhood. We are simply “I am” before we become “I am . . . everything else,” all of which changes and passes, like the ocean waves. The remarkable thing is that we can reclaim this freedom, this knowing, and surrender our story of “me” while we are still living. Liberation, relief, and joy bubble over when we realize we don’t have to be that person we keep describing and defending. As a result, we can finally just be in life, knowing that fundamentally we are not any of the hats we wear and that we are infinitely larger than any story we tell about who we are."

Második rész

Második bejegyzés*
El tudom képzelni, hogy sokan sokféleképpen éljük meg mindezt, és sokféleképpen viszonyulunk. Én csak arról tudok írni, hogy nekem nem könnyű, falusi nénike vagyok, és hogy sok a tanulnivalóm. A következő sorok is ennek a fényében íródnak, jó? :))

Az „akkor értesülök, amikor megnézem”-alapon működtem sok évig, így csak a családtagok üzeneteinek volt megengedve, hogy beérkezzen értesítés. Viszont ennél kevesebb kultúrám volt kifejlődve az „online identitás” kapcsán, és nem igazán tudtam soha, hogy akkor nekem most kinek is kellene lennem az interneten és mit mutatni meg? Kísérleteztem, szerkesztettem, voltak kitárulkozós „óóóó, juhej, ölelem most az egész világot!”-időszakaim, meg „felejtsen el mindenki” visszavonulós időszakaim, és ezek váltogatták egymást. Igaz, a valóságban is vannak, télen másképp érzem magam, mint nyáron, de a valóság sosem kéri, hogy a homlokomra ragasztott címkékkel járkáljak, annak megfelelően viselkedjem, minden véleményemmel meghatározzam magam és valahová besorolható legyek. A valós világ csak a jelenlétemet és a tetteimet kéri.

Sosem tudtam mi alapján döntsem el, ki legyek online, hogyan reprezentáljam magam, amikor annyi minden vagyok, és annyi mindenki fent van, akiknek külön-külön másvalaki vagyok. Egy lefixált képet és identitást kellene hordoznom? Mennyi ebben a szabadság? És az autentikusság?
A valóságban tágas a tér és lehetünk bármilyenek, vagy egyszer ilyenek, máskor olyanok, kontextustól és helyzettől, meg környezettől függően- vagy kifejlődhetünk és elfejlődhetünk bármiből. Az igazi szabadság számomra abban van, hogy nem kell az a „kalap” mindig. Tetoválásom is ezért nem lett még talán: persze, hogy vannak örök kedvenceim, motívumaim, és becsülöm a múltat soha nem múló hálával, de jobban szeretek lapozni egy könyvben, és inkább a jövőhöz próbálni meg a hűséget.

Az online identitás kapcsán azon is elgondolkodtam, milyen sokan mondták már, az a bajom íróként is, hogy nem tudom megfogalmazni kinek és miért írok, és nem alakítottam ki brandet. Nincs brand? Nincs író! Volt, hogy már nem is írtam… mert brand nélkül kinek? Az olvasók nem tudnak besorolni. A ki nélkül meg miért? 😊
Persze, most már tudom és egyre inkább hiszem, hogy az írás kell téged brandeljen, nem te az írásaid, de az elején még igyekeztem. Nem értettem a marketinghez, és talán ezért is számomra online minden és mindenki eléggé összefolyt és zavarodott egy kupacban: a magánélet privát szépsége is kiárusítva, hogy megnyerjek másokat, validálják létem, elismerjenek, ha már a meghatározáshoz vagy a közeg megválasztásához nem értettem. Mára inkább tolódik a kapcsolódás irányába, mint a reprezentációéba.
De persze ettől maradt az a fránya emberi szintre lekicsinyítő, :))) zsugorító szükségletem: lenni valakinek, mutatkozni, átadni, ami bennem van. És ha impaktja is van? Még az ismerősök „szeretjük Zsuzsikát”-jelenségénél is királyabb!) Egyszóval: hogyan lehet mindennek egyszerre értelmet adni?😊

És akkor most jöjjön a vallomás az elmúlt három hónapról is…
Elbukott a facebookkal való szakításom.
Következzen az is, ami szokott a függőségek esetében: megmagyarázom. :) Nem tudom, azért bukott-e a nagy elhatározás, mert sokkal drasztikusabbnak kellett volna lennem, ne csak felfüggesszem, hanem végleg töröljem (és az instagramot is, bár ott a hírfolyamom valamiért megmaradt normálisnak) vagy pont azért, mert túl nekiszaladtam. Vagy csak egyszerűen az én példám is bizonyítja, mennyire igaz, hogy a szociális előnyökért lenyelünk bármilyen hátrányokat is, és mivel nem igazán képes egy alternatíva teret nyerni a „senki sem megy át, pont azért, mert mindenki más ott van”-ördögi kör miatt.

A legfőbb oka a felfüggesztésnek ugye a szenny-hírfolyamom volt: egyre kevesebb ismerős posztolását láttam, miközben hemzsegett a rossz hírektől, a politikától, és a sok morcos harcostól, akikről azt sem tudtam, kik ők és mit tettek le az asztalra, de nagyon impulzív stílben próbálták folyton valamiről megmondani a tutit. Mentálisan ezt a hírfolyamot már nem bírtam megnyitni sem. A besokallás akkor lőtt ki, amikor belegondoltam, hogy minden egyes adatom, képem, beszélgetésem felhasználják AI-fejlesztésre, úgy, hogy ebből ők keresnek pénzt… és hogy az interneten ezeknek a cégeknek a kezében már nem létezik olyasmi, hogy Privacy. Csak mese az, hogy te beállítod és akkor az privát.
Az is kötetekre való anyagot szolgáltató tény, hogy mit jelent vagy jelenthet a jövőben, hogy az adatainkat amerikai cégek tárolják és használják.

A face-hook nélkül szépek és nyugisak voltak a napok, hetek, hónapok. Ugyanakkor izolációs is. Mert voltak események, amikről későn értesültem, pedig úgy mentem volna, a civil összefogások fontosságáról nem is beszélve, és volt, hogy közös eseményekről muszáj volt látnom a mások posztolásait. Most már értem azt is, hogy amikor szembeugrik egy-egy hír másokról (megjelenés, házasodás, fecskefészek kitakarítás:D) az egy örömforrás tud lenni, mert szeretem ha jó dolgok történnek. Ne akarni tudni ezekről, eléggé csak a saját zsebuniverzumodba zárt „dumb”-dolog, megnyirbálja a kapcsolódási lehetőségeket is. Viszont van egy ismerősöm, aki nagyon jól megvan nélküle (menőnek néztem őt ebben és mindenki mást, akiről tudtam, nincs is fiókja) bár időközben megtapasztaltam azt is, hogy ez az ismerősöm eléggé csak maga felé hajló gondolkodással veszi ki a részét egyebekből is, és sérültségből szűkíti a tereit, pont úgy, ahogyan rám is hatott sérülés, és azon kaptam magam, hogy lóerővel tolódik túlzásokba az önszabotázs.

El tudom képzelni, hogy egy kevesebb szocializálódni vágyó embernél nem annyira izolációs és „dumb”-érzés a szociális média kihagyása, ahogyan az is tényszerű, hogy mindnyájunknak vannak különböző időszakai. Az elvonulás vagy visszavonulás vágyát megélni ugyanúgy fontos, mint amikor kitárulkozni vágyunk, kiszaladni tágas térre és átölelni a világot. Tél és nyár harmóniája. De közben évszakmentesen megmaradnak a kérdések, amik már mindnyájunkat érintenek, olyasmikről, amiről még nincs kulturánk, csak tanuljuk:
-hogyan maradjak szociális, a „média” rész nélkül? (mert amit a szociális média futtat média szó alatt, az minden, csak nem média.) Lehet egyáltalán ezeket megvalósítani és közben mégis tovább lelkesedni és kitárt karokkal a világban jelen maradni, elérhetőnek?
-hogyan használjam célszerűen és az életem segítő eszközeként, anélkül, hogy én válnék eszközzé, akinek folyton nyomogatják a gombjait és manipulálják az érzelmeit? Lehetséges?
-az időnkénti digitális detox ér-e valamit, ha nem változtat meg, ha valójában nem értékeli át az életstílusod, ha nem változtatsz a telefontapizáson, a tevékenységeiden, figyelmed igényein és ugyanúgy folytatod, miután visszatérsz? -hogyan kerüljem el, hogy egy sodródó fogyasztóvá váljak az AI-érában?
-milyen képességeimet veszítettem el az elmúlt években, és mi kell ahhoz, hogy újratanulja azokat az idegrendszerem?
-és mikor lesz alternatíva erre a sokfejű szörnyünkre? Tehetünk mi valamit ezért? Vagy egyáltalán kell-e alternatíva?
-mi van, ha az igazi lázadás, legalábbis most ezen a ponton, ha a valóságom analóg „faluját” közösségi szinten és a tevékenységeimben úgy kiépítem, hogy az online tér eszközként is érdektelen platformmá válik? De fel lehet ilyen "falut" magadnak építeni a mai világban? -van-e jogom bosszankodni a gyerekeim telefonhasználatán, ha nem tudok előttük járni példával?
-hogyan kapcsolódjak úgy, hogy ne spameljek és szemeteljek, hanem tiszteljem mások életidejét, terét, elméjét?