A vak együttérzés - a spirituális bypassing
Nem tudom, igaz-e, hogy minden ember életében van pár fő téma, de ha igen, akkor nekem az egyik biztosan a spirituális bypass (hárítás, lehasítás)
Ha - mondjuk - pszichológiát tanulnék, akkor ezt választanám kutatásom és téziseim témájául, és lenne amihez nyúljak akár vallási múltamat, akár a jelenlegi internetes poppszichológia és toxikus pozitivitás szlogenjeit venném vizsgálat alá. Van pár "miért" kérdésem, amire nem sikerül mélyebben választ találni, ezért is választottam új olvasmányomnak Robert Augustus Masterstól a Spiritual Bypassing könyvet.
Nem tudom, csak én mozgok-e folyton olyan körökben és környezetben, vagy tényleg ennyire ragályként terjed a hárítás, de hát felsorolni is nehéz lenne, mennyire ott van mindenhol, bárhová nézek, legtöbbször "kerülni a negativitást"-szellemben. Igaz, már a munkahelyem
is olyan terület, ahol nagyon jót mennek a divatos spirituális bypass elméletek. A "minden fejben dől el" akkora háló (főleg a mai világ rossz hírekre kiélezett médiája mellett) amibe könnyű belegabalyodni és végül A Titok csapdájában kikötni.
Felsorolni nehéz lenne rokonokkal, ismerősökkel mennyi vitát, nézeteltérést, bosszankodást és "megromlott" kapcsolatot köszönhetek ezeknek az elméleteknek, barátok kapcsán mennyi csalódást és visszaélést, és hogy mostanában miért már csak elfogadóan egy nagy belső legyintéssel illetem, amikor beleütközöm.
Végülis mindenki abban hisz, amiben akar. Tisztelem a hitet, szerintem szükséges, és igen, csodákra lehet képes, ha hiszünk és pozitívan gondolkodunk. És biztosan van Isten, bármit is jelentsen ez, szabadságot adok neki, hogy ne határozzam én meg, legyen, aki csak akar lenni. A nemtudás is fontos.
Akkor van bajom, amikor valakinek az Istene, akivel ő beszélget, univerzálisnak állítja be a subscribed csomagot, márpedig vitathatóan káros pontok is vannak benne. Na nem most károsak, hosszú távon.
Ahogyan a szerző is rámutat, ez hatalmas téma és nem valami olyasmi, amit egyesek gyakorolnak, mások nem. Hanem valamilyen mértékben mindnyájan néha gyakoroltuk vagy gyakoroljuk, tudatosítás nékül is ránk ragad. Én sem vagyok ártatlanul mentes, óho, dehogyis...
Először ugye könnyebb észrevenni másokban, amikor visszaköszön, és femerülhet a "az zavar másokban, ami benned is megvan" (hoppá, itt is egy ilyen divatos bypass-elmélet 😂 ami persze, egy kifordított, felszínes baromság.)
Lehet, hogy talán azért is kezdtem azonnal és felidegesedve kiszűrni ezeket a cipőszorító elméleteket, mert már nem keresem a spiritualitást? Bocsi, de leszarom mennyit imádkozol vagy meditálsz, és milyen tudatszintekre jutottál, mi a Szentháromság küldetése a számodra, vagy miket láttál a tripeden az Amazonasban, azt is, hogy miket tettél a világbékéért és hány csakráddal vagy jóban. Számomra a spiritualitás most már egyre inkább arról szól, hogyan bánsz másokkal. Pont. Mégcsak nem is rólad szól... Inkább a körülötted levőkről és ők tudják megmondani, mennyire vagy spirituális. És úgy ennyi is az egész. Ebben benne van a karaktered, a becsületesség, a felelősségvállalás, az autentikusság, az, hogyan végzed a munkád a betevődért, és hát na... az a teljesen egyszerű, mindennapi élet és benne (a jó értelemben vett) vele járó alázat.
Nem vonz többé, hogy keressem a vallási körökben és templomok áhítatosságában, sem jógakörben, sem eksztatikus táncosokkal, és a pszichedelikusok is megérdemelnének egy misét a hárításról, a munka és a karakterfejlődés lényegéről, de már a buddhizmusnak sem hiszek el mindent.
Sajnos ma legtöbbször a spiritualitás a jó érzések kereséséről szól, New Age-kondicionálás, teljesen megfeledkezve a másmilyen/mindenféle érzések szerepéről. A kényelmetlen érzések elfojtása, árnyékba űzése történik, a világlátás már-már idióta megszűrése, így a fejlődés is kuka. Na jó, voltam vallási körben, ahol a rossz érzések dukáltak és azoknak az előidézése... de hát nem ugyanaz a manipulált kutya másik vége? (mert valszeg se nem jó, se nem rossz, csak érzések vannak, ahogy tulajdonságoknál is, és a használatuk mikéntje minősíti őket)
A könyvben az elkerülés elméletei egy-egy külön fejezetet kapnak, és ezek a fejezetek rövidek. Most csupán egyetlent ragadnék ki, és majd valamilyen formában írok a többiről is, ha csak összesítve is.
A "vak együttérzés" kapcsán ugyanis megrohantak a gondolatok.
Egyszer beleakadtam egy cikkbe, ami arról szólt, hogy miért ne figyelj Máté Gáborra. Nem tudom miről szólt, nem olvastam végig, a szerzője ugyanis túl dühösnek tűnt és túlzónak éreztem. Viszont azóta megírtam magamban akaratlanul is egy cikket arról, hogy miért nem kell annyira Máté Gáborra figyelnem, mindamellett, hogy tisztelet a munkájáért, mindenért, amit letett a asztalra, stb.
A múlt héten aztán láttam vele egy interjút, amiben arról beszélt, hogy mind jó emberek vagyunk, és hogy Trumpnak milyen rossz gyerekkora volt, meg kell értenünk, miért olyan, amilyen...
Legszívesebben megráztam volna őt dühösen, térjen már észhez, hisz ő is tudja: sok millió embernek volt szar gyerekkora. Sőt, van sanyarú felnőttkora, torony nélkül az utcán. Mégsem lettek szemetek. Másképp döntöttek. Vagy ha lettek torzult személyiségűek vagy narcisztikusok, bizony, azért sokan kezdenek vele valamit.
Miért kell megmagyarázni és egyáltalán miért kellene megérteni, hogy ki miért lett olyan amilyen?
Meg hát... számít?
Megértem, hogy meg kell értened, apádat is verték, ő is úgy nőtt fel. De végül mit számít?
Mire jók ezek a magyarázatok?
Mire használod a családállítást is? Hogy megmagyarázz?
Persze, tudom a saját életemből, milyen fontos megérteni egy rakás backstoryt, kontextust, elválasztani ki vagy mi miért felelős, mi hová vezetett és miért, miért tettem vagy működtem így vagy úgy, de ez csak nekem fontos, az én fejlődésemhez kell. Másokon nem segít.
Az együttérzésük sem kicsinyítene a keletkezett és elszenvedett fájdalmakon, amiken átmentek miattam, és nem lehet elvárásom a "vak együttérzésre" és kifogásaim.
Spirituális körökben nagyon felpörgetik a vak együttérzést és folyton a megbocsájtásról beszélnek. No meg arról is, hogyan fojtsd el a dühödet.
Robert Augustus Masters szerint a vak együttérzés legtöbbször összetéveszti a dühöt az agresszióval, az erőteljességet az erőszakkal, a megítélést az ítélkezéssel, a törődést az eltúlzott toleranciával és a morális érettséget a spirituális korrektséggel. Ide tartozik a "ne ítélkezz" szabály hülyesége is... hiszen mind ítélkezünk. Egyszerűen így működik az emberi agy, és szükséges, hogy morálisan ítéletet alkossunk magunkban valamilyen ügyben vagy valakiről, ami nem egyenlő az ítélkezéssel és az előítéletekkel.
Masters azt is kihangsúlyozza, hogy amikor csak úgy felmentünk másokat a felelősség súlyának cipelése vagy a tetteik következménye alól, mert mi vagyunk a nagy spirituális megbocsátó szentmáriák (na jó, ezt nem így írja) akkor tk. rosszat teszünk velük, hiszen megfosztjuk őket a fejlődés lehetőségétől.
A vak együttérzés a bántalmazót segíti. A megbocsájtás propagálása és gyors alkalmazása pedig oda vezet, hogy megspóroljuk azt a munkát, ami krakterfejlődéshez, valódi megbocsájtáshoz, a fájdalmaink és szükségleteink megértéséhez, a konfliktuskezelés megtanulásához vezetne.
El is képzeltem azt is, ahogy az elnyomott, kizsákmányolt nép reggelire dühöt nyel a zabpehely helyett, mert előtte a Sadhguru-dózisát bevette, és estig fog békésen (zsibbadtan?) mosolyogni a világra.
Világtörténelmet ír ez a nép még?
Gyakran találkozom "mindig átszellemült" magasságokban röpködő angyalkákkal, és naponta olyanokkal is, akik nőként az érzelmi életüket már valami túlzott öntudatos és állandó kiegyensúlyozottságba csiszolták bele. Ha rázós egy helyzet, inkább kimenekülnek vagy érzéketlenül néznek maguk elé, és mivel én impulzívan inkább rávérzek másokra, ha valami fáj, keresem és tanulom
a teret a kettő között. (Bocsánat azoktól, akik rám nézve másra számítottak és csalódtak bennem.)
Végülis te mindenkiben csak a jót látod, nem? Mert mindenki jó embernek születik. Te vagy a rossz, ha ezt nem látod!
Masters is felteszi a kérdést: ha a gyerekeddel súlyos dolgokat követnének el, vajon még mindig ugyanúgy gondolkodnál az elkövetőről és ugyanabban a fajta megbocsátásban hinnél, amit másoknak prédikálsz?
A legdühítőbb számomra meg az, hogy nőként mennyire nem illik/nem szabad dühösnek lenni. A spirituális és vallási körök annyira tolják sokszor a feminin, finom energia fontosságát, a szelídséget, hogy inkább a legsúlyosabb abúzusokat is megmagyarázod magadnak lábujjhegyen: biztosan azért ilyen xy, vagy azért viselkedik így, mert... és itt fogod kiélni a kreativitásod végtelen terét: hogy megmagyarázd megértsd szegényt.
Majd esetleg megértsd azt is, hogy szegény kis Hitler miért ilyen...
Maradj szépen jóérzésű és megbocsájtó jókislány, pozitív energiával tele estig a padodban, különben a karma/Krisztus/társadalmi normákkal átitatott lelkiismereted... valamelyik mumus megbüntet.
Spiritualitásod újratraumatizáló? Hát valamit nem eléggé bocsájtasz vagy érzel, még alsóbb szinteken vibrálsz.
Azok, akik arra tanítanak elfojtsd a dühöd és megértsd a magyarázatokat feltételek és változtatás nékül a spiritualitás vagy a világbéke szent nevében, biztosan érdekük átlépni a határaidat.
Ha nő vagy, még inkább meg kell küzdened azért, hogy merd érezni magadban a dühöt, pont úgy ahogyan egy férfinak a sírást. És mindnyájunknak a fájdalmat, a gyászt, az elkeseredést, a csalódást, a gyengeséget, a feladást, a reménytelenséget, és hát minden rossz érzést, ami az emberi élet része, de nem elég szelíd és spirituális, kiköpi az Úristen, és nem fér el a felsőbb dimenziókban, amiben a folyton mosolygó megvilágosodottak nyája koktélozgathat.
De amit biztosra tudok, hogy minél tovább adagolod odabent a magyarázatokat vak együttérzéssel, akár önmagad gázlángolása árán is... annál rombolóbb formájában fog a dühöd belőled egy nap kitörni és felperzselni.
A dühöm a füstjelzőm.
A részem.
Jogom is.
A "negatív" érzések is kincsek, amelyeknek helyet kell csinálnom, megértenem és validálnom kell, hinnem nekik. Erről szól az önmagamhoz való kapcsolódás és tapasztalataim szerint ez nélkül mások érzéseit sem tudom megérteni és helyet csinálni neki.
Szeretem a dühömet. Mert nem tudom megszámolni a két kezemen, hányszor mentett meg. Fizikailag, és spirituálisan is.