A szavak krízisében is
A múlt heti bejegyzésemben a szavak kríziséről megemlítettem, hogyan küszködöm az írói blokkokkal, és hogy mennyire mélyebb, mint ahogyan annyi nekifutáskor magam is gondoltam az elmúlt években. Majd egy nap képes leszek megírni egy elakadás történetét is, talán kifejezéseket találok arra, milyen érzés hordozni odabent világokat, érzelmi zip-eket, aztán meggyászolni őket, miután párszor kisírod magad a fehér lap előtt és sokadikszor feladod.
Vajon arra léteznek szavak, amikor az alkotói meddőség miatt démonok táncolnak az életed folyosóin, és te nem is tudatosítod, hogy az ő árnyékuk vetül a falakra, de azért kapaszkodsz minden karzatba, hogy megtartson, amikor üresbe lépsz... és ezeknek nem egyszerű karzatoknak kell lenniük, hanem hajmeresztőeknek, mint amilyeneknek a regényeknek szokásuk.
Talán egy nap, megfestem ezt a képet is szavakkal, de most még kicsit ünneplem, hogy sikerült úgy befejeznem a novellámat az okosházról és egy házasságról, hogy nem csak gagyiságot látok összeokádva, hanem jólesik, amikor ránézek, és minél többször pillantok rá, annál több réteget látok bele.
És... hirtelen elhiszem, hogy most sikerülne a többi megkezdett novellával is ugyanez. Vár egy helikopter anya, vár egy furcsa félig tó, vár egy idős nő bokra, amit szegény látni se bír, de gondoznia kell, amióta egyedül hagytam vele. Miért ne lehetne meg ezúttal év végére a világvégés novelláskötet, ami a pandémia óta feszít? (tudom, tudom, mások már el is felejtenek mindent, mire én fedolgozom)
És miért ne lenne lehetséges megírnom a regényt is?
Mi van, ha MÉGIS lehetségesek?
Mi van ha először a magadba vetett bizalmat kell meggyógyítanod megbékéléssel, és újratanulni az álmodozást, mielőtt a párhuzamos világokat megszülnéd?
Mi van, ha közben felnőttél hozzá? Vajon észreveszed? Vagy öleled a feladást, mert a fájdalomtól érzed, hogy élsz, vagy csak simán, hogy normális vagy?
Rég nem éreztem, hogy ennyire szárnyalok, ennyire könnyű a lelkem, a lépteim, és alig hiszem, mennyire elfelejtettem, hogy alkotás után milyen kereknek és értelmesnek érződik minden...
Most még ölelem ezt az érzést és a flow ajándékait, hagyom, hogy gyógyítson, és valahogy hátha kibékülök majd egyszer azzal is, hogy miért nincs elég idő, és hogy a hétköznapok miért rongyolhatják szét szarrá annyiszor az energiáim... hiszen bárhogyan is misztifikáljuk vagy magunkat okoljuk, az igazság egyszerű: a rendelkezésünkre álló idő és főleg annak ritmusa az alkotás legfontosabb feltétele.
"Egyszer azt mondtad, hogy csak akkor létezel, ha írsz – ezek szerint akkor megint létezel."
Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség <